Gyereknap
Édesanyám, Sugár Marianna emlékére
A HÉV megállt a Müpánál, ahogy szokott. Leszálltam.
A sok kisgyerek zsibongott, és én elindultam megkeresni a fiamékat, akik a két gyerekkel és Anyuval gyereknapoztak itt. Nem gondoltam utolsóként rá, akkor még nem.
Anyu nem volt jó passzban, megint haragudott rám. Nem volt jól, de ezt igyekezett titkolni a dédunokái elől, viszont nem örült nekem, mert elloptam a show-t. Szofi megint csak Mamizott, és Anyu nem bírta azt a tempót, amit a hároméves energiabomba kislány diktált, és most Öcsinek sem volt kedve a babakocsiban a Dédivel maradni.
Szofival felmásztunk a tetőre, és az épület tetejéről csodálkoztunk rá a világra, a Dunára, a HÉV-re, a hídra. Odafelé én is nehezen bírtam szuflával, gyakran meg-megálltam, lefelé pedig Szofi unta. “Soha sem érünk le” – mondta szomorúan, ezért kicsit kacskaringóztunk, így hosszabb, de számára izgalmasabb volt a lefelé út.
Anyu ott várt, ahol hagytuk, ott ült egyedül. Szofit “átvette” a menyem, Öcsivel a fiam rohangászott, én pedig ott maradtam Anyuval kettesben. Együtt néztük a friss képeket, ez kicsit feldobta őt is. “Én már nem jutok fel oda, nem tudnék felmászni.” Nem akartam, hogy elrontsuk az éppen kialakult jó hangulatot.
“Anyuci, felmegyünk lifttel!” – Pedig én félek a liftekben, de most olyan jó volt nézni, ahogy szinte gyermekien csillogott, és ismét nagyra nőtt gyönyörű zöld szeme!
A liftből kilépve megkerestük a lépcsőt, és azt a fél emeletet kéz a kézben tettük meg. Kéz a kézben. Mint egyszer régen a vonaton, ahol emiatt azt hitték, hogy egy “olyan” pár vagyunk, mert egyívásúaknak néztünk ki. Hatalmasat nevettünk akkor, és most is ezen kuncogtunk, amikor nagy nehezen felértünk a tetőre. Most, vele inkább megint én voltam a gyerek, hiszen a tériszonyomon most nem tudtam úrrá lenni úgy, mint fél órával korábban Szofival. De nem én számítottam.
Anyukám ismét olyannak láttam, mint amikor három évvel korábban kiszállt a kisrepülőgép ajtaján. Gyermeki öröm és lelkesedés csillogott a szemében, hiszen nemcsak hogy életében először repült, de vezette is azt a gépet! Ezt kapta a 70. szülinapjára! A pilóta nem is akarta elhinni, hogy ennyi idős, akkor nem is látszott rajta. Sötétbarna hajában talán csak egy-két ősz hajszál csillant meg, és nagyon csinos, vagányan filigrán volt! “Majd elmesélem” – mondta akkor.
Most, ott fent a Müpa tetején elmesélte, én pedig vele repültem. Anyukám nem volt úgy a szavak embere, mint én, de a Dunáról ránk csillanó napfény, a szél zúgása előhozta belőle az élményt úgy, hogy vele tudtam élni minden pillanatát. Ott ültem vele a pilóta mellett, és láttam, ahogy átveszi a duplakarú botkormányt, és ő irányítja a gépet. Hallottam a jóleső izgalomtól heves szívdobogását, és éreztem a kis gép minden rezdülését. Együtt repültem Anyukámmal a Visegrádi vár felett, és együtt láttuk a Duna tükréről szemünkbe csillanó nap sugarát…
Néztem Anyut, és egyszerre láttam a gyermekkori, a fiatal, a vagány nőcis – akivel az egyik legjobb barátnőm is csak “Anyázni” szeret, még több ezer kilométeres távolságból, Kanadából is, akit a másik legjobb barátnőm is rendszeresen meglátogat – és a “nagymutés” énjét, akit a fiú unokája barátai kocsmázni hívnak, mert olyan jó fej, és akit én is hívtam a danuviásokkal bulizni, mert közénk tartozott. Akivel végig együtt ápoltuk a Nagyit vállvetve, és miután itt maradtunk, nem engedtük el egymás kezét, mindenhová együtt mentünk.
Nem láttam, hogy a kemótól kihullott a haja, hogy lesoványodott, hogy jártányi ereje alig van. Mert akkor ott csak mi ketten voltunk, pontosabban ő volt ott. Ő, aki hetvenegy és fél évesen ötvennek sem nézett ki, és aki repült a Duna felett. Erős volt, magabiztos és boldog. Az én Anyukám, a fiam nagymamája, az unokáim dédnagymamája, és mégis a Nagyim nagyobbik lánya egy személyben. A Duna úrnője, ahogy a pilóta elnevezte.
Lassan mentünk le a lépcsőn a liftig, és lent már vártak gyerekek, mert megéheztek. Még sétáltunk együtt mindannyian, lassan, mert a Dédi nem tud sietni, még volt hátra pár közös élmény, de Anyu már lassan elfáradt. A gyereknap számára véget ért, a fiam pedig hazavitte őt kocsival. Most pedig az első gyereknap telt nélküle.
A HÉV, ahogy szokott, megállt a Müpánál, leszálltam. Ugyanúgy zsibongott a sok kisgyerek, mint tavaly, de én most nem arra vettem az irányt. Lesétáltam a Dunához, hogy gyerek lehessek Anyuval ismét. A Dunához, aminek a habjai közt nyugszik, hiszen hol pihenhetne máshol a Duna úrnője?
(Ordas Andrea)