Távozóban
Az ősz levetkezett levélszőnyegén járok, nem rózsaszirmokon.
Átléptem minden beteljesült és beteljesületlen álmomon.
Hálásan, mosolyogva nézek vissza az elhagyott dombtetőre,
reménykedem szelíd hajlatán a lábam előtt álló lejtőnek.
Hallom avart áztató, emlékeket idéző eső lágy neszét,
levélrajzolatokon kedves arcok bomlanak elém szerteszét.
Felrázott párna-felhők csábítanak: – Állj meg! Pihenj le, aludjál!
Húzd magadra az örök tél csendesen őriző hó-paplanát!
(Petres Katalin)