Tavaszköszöntő
Csermelyhangú a csend és béke,
pitypangok sárgállnak a zöld réten.
Arannyal fest a Nap a kék égen,
lebegő felhők csuháját nézem.
A tavaszi színek mohósága,
mint merénylő, tör Tél kastélyára,
mit uralt egyhangúság botránya.
Feltámadott a Remény fénysugára.
Belépnék boldogan templomába,
áldoznék Teremtő oltárára,
az áldott, örök megújulásra,
ha lelnék méltó szavak csokrára.
Virágvasárnap
(Akrosztichon)
Vivát és éljenzés zengett,
itt és ott rengeteg pálmát
ringatott a lelkes tömeg,
áldott győztes béke vágyát
gördítette a nép lába elé,
vigaszt, igazságot remélt,
angyalok szárnya boldogan
suhogott, dalolt lelkükben,
álmukban sem merült fel
rettentő péntek – Golgota…
nem gondolták: a mélyben
alakoskodók készülnek
Pilátushoz, legyen feszület…
Csillagkapu
Óriás kapu a csillagos ég,
mikor rád borul végre az éj,
éberségből álomba merülsz,
a kapun túl máshová kerülsz.
Filmkockák agyad fodros vásznán
pörgetik vélt valóság álmát.
Cseresznyefáink
Virágba borultak a cseresznyefák
Illatfelhőkben lebeg már a táj
Rovarok zümmögő zaja száll
Átjárja lelkem a reménysugár
Gondolataimban sok fénysugár
Záporozik szerte a színkavalkád
Ámulva járok az utcákon át
Pillangóként száll felénk a nyár
Ontja ígéretét a sok szép virág
Rendületlenül szépül a világ
Gesztenyefa királynője
(Osváth Erzsébet: Gesztenyefa virág c. versére)
“Fehér virág virul a gesztenyefán”,
a kikelet reményt mosolyog reám.
Az óriás gesztenyefa integet
a templom udvarán, a sarkon nekem,
üdvözöl bölcsen jártomban-keltemben.
A virág-gyertyák lombkoronájában
hittel hódolnak az örök világnak.
Ha leveleit borzolja enyhe szél,
halkan ősi történeteket mesél,
ki tudja, hogy mennyi mindent már megélt!
Kék nefelejcs
Már az örök mezőn felhők fölött
bűvöli a labdát, új trükkökkel
arat sikert az angyalok között,
kik megtapsolják fiam örömmel.
Lepke létű alig harminc éve
gyorsan pergett le és váratlanul,
hirtelen jött a halál el érte,
elragadta orvul, ártatlanul.
Kék nefelejcsek gyengéd illata,
szállj fel az égig, vidd üzenetem,
hogy semmi minket el nem választhat,
mert összefűz az ősi szeretet.
Virágot hoztam
“Szoktatom szívemet a csendhez…”*
A fákra, bokrokra április
varázsol tavaszt, leveleket,
lassan bandukolok a sírig…
pár könnycsepp gyűlik a szememben,
az emlékek cikáznak mindig.
Felvillan az arany gyermekkor,
súlytalan, gondtalan volt egykor.
A sors sújtott életek bennem
mélyre behatolnak a szívig,
újra kitartásra intenek,
kezemben a szép csokor virít,
halkan olvasom a négy nevet,
arcomon szelíd szellő simít…
Minden könnyet finoman elhord,
fenn megöleljük egymást egykor…
*József Attila: Óda
Hegytetőn
Különös állni egy hegytetőn,
még elképesztőbb a belsőn…
Önvizsgáló panorámatávcső
felülemelkedésre hívogat:
csodálni a messzi tájakat,
értékelni a fájó múltakat.
Átszíneződik a lényeg,
együtt lesz halál, élet.
Odaát…
Megmérettetik majdan
éltünk a mindenséggel
részrehajlás nélkül,
lelkek lelkekre lelnek,
egyértelmű lesz a jó,
gazság helyett igazság.
Gyöngy
Felvillan egy emlék,
szívedbe markol,
könnycseppjeid
gyöngyöznek.
Apeva
Ha
ölelsz,
gyógyítasz,
megvigasztalsz,
nem kell egy szó sem.
Magamban látlak
“Te hittél bennem, és én benned”
(Pilinszky János:Távozó sereg)
Töretlen támaszom te voltál,
Egyedül csak te mosolyogtál,
Ha mardosott kínzó fájdalom,
Irigyeim leszólták dalom,
Tétován topogtam magamban,
Titkon, némán sírva hallgattam,
Érteni engem csak te tudtál,
Lelkesíteni csak te tudtál,
Boldogságot te csempésztél
Elsötétült felhőim fölé,
Nap fénye ragyogott szemedben,
Nehogy végül azt elfeledjem,
Engem választott ki szép szíved,
Mikor megérezted szegény szívem.
Én hálálkodom már az égnek,
Síromig szerelemben égek,
Életem életed lesz végleg,
Nem hagylak sohasem téged.
Boldog vagy boldogtalan évek
Egymást követve jöhetnének,
Nem szakítanak el már minket,
Nem adhatunk fel soha mindent,
Együtt küzdünk szemben az árral,
Diadalíves szivárvánnyal…
Parafrázis Weöres Sándor Ars poeticájára
Ne feledd, a Föld is apró pont az Univerzumban,
akkor te, apró lény, ne hajszolj örökkévalóságot…
Másodpercnyi léted fénye hol loboghat?
Időben és térben végleg behatárolva
bízd az utókorra, alkosd csak saját világod!
Győzd le a dicsőségért ágáló pici ént,
ne a fecsegő felszínre figyelj, hallgasd
inkább, mit üzen a csendes, belső mély!
Ne kábítson el néhány percnyi dicsőség,
hagyd, hogy felkapjon az ihlet hulláma!
A költő mondta: a fűszálon légy a pici él,
és nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ki tudja, honnan jön, hova tart a lét?
Benned a Mindenség mélyen zenél,
halld meg, hozd fel, és lesz remény!
Virágok
Pörögnek hétköznapjaim,
gurulnak nagy kerekeken.
“Virágok, szép virágaim,
Be kedvesek vagytok nekem!”*
Lesem kertem új hajtásait,
a bimbók szép ígérete
megszínesíti napjaim,
s virágok nyílnak szívemben.
*Petőfi Sándor: Virágok
(Petres Katalin)