Valahol egy külvárosi éjszakában
Sötétbe burkolódzott a város,
Sok ágyban izzad már a vánkos,
Ragyognak az égen a csillagok,
Szemet vetettek az utcákra az álmatlanok.
Homályos, torz képet mutat a sötétség,
Lelkekből árad a kétség,
Könnyek hullnak, szerepet vállal a féltékenység,
A csendet felébreszti az érzékenység.
Ivóból kiszűrődik a vigalom,
Szóbeszédet követi az unalom,
Felkiált egy hang: hol a csillagom?…
Rokolyáját simítja már éppen, s ekkor jön a fájdalom!
Bánatában iszik tovább a hangadó,
Számára véget ért már a dáridó,
Üres üvegek glédája, mellettük még néhány korsó…
Nem tud már gondolkodni, félálma is vigyorgó.
Poshadt szag terjeng a levegőben,
Az ivó benne fürdik az italgőzben,
Beszélni sem tudnak, ott már csak nevetnek,
Egymás jajgatására ők oda sem figyelnek.
Homályba vonultak a csillagok a hajnal egén,
A Hold is csak kéjeleg az éj köpönyegén,
Alattomos fekete felhő eltakarja a kényén,
S ahogy tovaterjed: pőreségét takargatva búsul szégyenén.
Torz képet fest a hajnalpír sugara,
Szállingózik dülöngélő roncsok sóhaja,
Égbe kiált már a romlottság zsivaja,
Terítetlen marad otthon a szenvedély asztala.
Ágyba roskad az éjszakai kimerültség borvirága,
Álmot hint szemére a nappali sötétség imája,
Szédül az agytekervény, s rácsavarodik önmagára,
Vörösbe torkollik az elme: ez lesz a felkelő Nap háza?
(Reményi Tamás)