Sodrásban
Én vagyok a folyó, mely’ hozzád ragaszkodva ölellek,
Te vagy a partom, kit csobogásom szóval tart,
Mi vagyunk az élet, s benne örökre követlek,
Sorsunk a fennmaradás, ahol Ő felénk nyújt egy védő kart.
Te belőlem lettél, s én belőled csörgedezek.
Én követem csodálatos alakod, mellyel hozzám simulsz,
Fények csillogó tükrét tartom a testemen,
Míg benne a természeted szépségén ámulsz.
Lelkünkben hordozzuk a szeretet szépségét,
Nélküle oszlásnak indítana minket az enyészet,
Mint a végtelen, ami tárt karjai közé várja szerelmét,
Úgy rohan felé a fáradhatatlan idővel a képzelet.
Partom méhe kitárulkozik a fényekben gazdag térben,
Forró ölelésed közepette tengered részévé válok,
Lágy szellő fújta hullámaimmal tovább simogatom tested,
S idővel a földrészek és óceánok szívében végleg megál-lok.
Sodrásban (Irány a jövő)
A ma nem lehet még a holnap léte,
Hiány a jövőbe látó gondolat.
Tömegek sodródnak, s velük a béke:
Gyilkoló jelen… Jövő az áldozat.
Földünk a létezésnek lehet fészke:
Szüntessük meg mind az álmokat?
Szeretet áramoljon, s lelke fénye
Világítsa meg a sötét gondokat!
Egykor tán majd újabb napra ébredünk,
A hajnal felénk sodorja a reményt,
S mindenki szívébe hitet kovácsol.
A boldogság ölelése lesz létünk,
Ha az ember becsül minden eredményt,
S a jövőnek élhető hazát ácsol.
Megmenekültem
Sodor az ár, már szirének dalolnak,
Hét ágra süt a nap, szédül a fejem,
Szemem tükre benne vész a homályban,
Vitorlavászon-darab a kezemben.
Duruzsol a déli szél, nincs nyoma partnak,
A fáradtságtól lecsukódik szemem,
Oázist álmodok sivatagban,
Karaván vonul át a nagy dűnéken.
Ébredéskor a hold fényében fázok,
Már parton vesztegel a kis vitorlás,
Töprengek: velem vajon mi is történt?
Érzem, a lét, nemlét között ingázok,
Újból vízre szállni csúfos bitorlás,
Hallgatnom kéne a sorsra időnként!
(Reményi Tamás)