Apósom
A tünetek egyik napról a másikra, hirtelen jelentkeztek. A nyár derekán jártunk, augusztus közepén. Először csak fáradtságot érzett, gyenge kimerültségre panaszkodott, de ráfogta a sok munkára, a rengeteg tárgyalásra, egyeztetésre. A bányaterületek kisajátítása, majd a rekultivációs ügyek minden energiáját felemésztették. Ott volt a kertszövetkezet is a nyakán, azt is becsülettel el akarta látni. Saját telkén is naponta dolgozott, gondozta a szőlőt, szedte a termést, kapált, rendezgetett. A munkája öltönyt, fehér inget, nyakkendőt követelt, ehhez annyira hozzászokott, hogy még a szőlőjébe is így ment, igaz régebbi, fakultabb inget húzott, de a nyakkendő nem maradhatott el, legyen bármilyen forróság, hideg vagy eső.
Alacsony, de szikár, erős férfinak tűnt. Őszülő haja és az orra alatt húzódó, már szürkülő bajusza szigorúvá tette vékony arcát. Sosem panaszkodott betegségre, pedig a hadifogság poklát is megjárta. Szerencsétlenségére a háború utolsó hónapjaiban kapták el, ekkor 22 éves. 1947 őszén legyengülve, betegen került haza az orosz táborból, tönkrement a gyomra, tüdeje is károsult, ebből nehezen gyógyult fel, vagy talán fel sem gyógyult soha, de makacs akarattal bírt, lassan megerősödött, és építeni kezdte életét. Megnősült, családot alapított, jó munkát talált. Később beteg gyomrát műtéttel csonkították meg, aminek nyomát egész életében viselte. Nagyon szívós, kitartó, kemény lelkű emberré vált. Ritkán mosolygott. A fogságban eltöltött évekről nemigen beszélt, eltemette magában jó mélyre azoknak az éveknek az összes fájdalmát, úgy tekintve rájuk, mintha meg sem történtek volna. Az is csak véletlenül derült ki, hogy beszél oroszul. Egyszer a fia, aki orosz tagozatos gimnáziumi osztályba járt, nem boldogult valamivel, ekkor szólalt meg, s javította az elrontott mondatot. Az már csak a véletlen műve, hogy menye orosz szakos tanárként végzett a főiskolán.
Ősei valaha nemesek lehettek, legalábbis így tartották számon a családi legendáriumban. Az viszont igaz, hogy apja és nagyapja királyi erdőfelügyelőként is szolgált. Meg is örökölte nagy természetüket. Volt idő, amikor egész fizetését elkártyázta, elszórakozta, nem kis gondot okozva ezzel feleségének, aki kénytelen volt egyéb munkák után nézni, hogy a családot képes legyen ellátni. Hat testvérével nagycsaládban, szigorban, jólétben nevelkedhetett. Tanulhatott, megszerezte a felső kereskedelmi szakképesítést, majd jogi és más tanfolyamok következtek. A jogtudományi egyetemre nem vették fel múltja miatt talán, mégis sikeres lett. Annyira begyakorolta magát a kisajátítási, kártalanítási ügyekbe, hogy azt a bányavállalatnál – akkoriban a legnagyobbnál az országban – egyedül ő végezte. Nem volt ideje betegnek lenni.
Betöltötte 55. életévét, várta a szép nyugdíjas éveket, hiszen bányaalkalmazottként korkedvezményre is számíthatott. Most azonban komolyan érezte, hogy valami nagyon nincs rendben. A levertség mellé jelentkezett a láz is, eleinte csak kisebb hőemelkedés, később magasabb, amihez fullasztó köhögés párosult. A család ekkor már könyörgött neki, menjen azonnal az üzemorvoshoz. A diagnózis egyértelmű: makacs, veszélyes tüdőgyulladás. Több hét szanatóriumi kezelés után sem javult az állapota, majd a további vizsgálatok beigazolták, azt, amitől az egész család rettegett: tüdőrák. A fővárosi kórházban már csak felnyitották, a beteg tüdőlebeny eltávolítására, annak reménytelen állapota miatt nem került sor. Visszatért a szanatóriumba, ahol próbálták fájdalmait valamelyest enyhíteni, de a kór egyre csak terjedt.
Gyerekei és felesége igyekeztek benne és önmagukban is tartani a lelket, ám magányukban gyakran sírtak, a tehetetlenség kíméletlen, gyötrő érzése mardosta egyre szomorúbb lelküket.
Ennek már sok éve. Miért járok a régmúltban? Miért emlékszem, s miért pont apósomra? Talán, mert mostanában lett volna a szülinapja? Talán, mert a 45. házassági évfordulónkat ünnepeljük férjemmel, aki az ő fia. Igen, valóban ezek lehetnek az okok. Padlástakarítás során előkerültek a leveleink. Mire a 936, akkoriban egymásnak írt levelet összerendeztem, sorba raktam, sokukat újra olvastam, visszaszálltak gondolataim abba az időbe, s jöttek az emlékek…
Nehezen fogadtak el férjem szülei és rokonsága. Mi a gimnáziumban egy osztályba jártunk, kapcsolatunk bár lassan bontakozott ki, számunkra egy idő után világossá vált, hogy együtt akarjuk és fogjuk leélni az életünket s, ha valamelyikünk befejezi a főiskolai tanulmányait, össze fogunk házasodni. Éreztük, tudtuk, erősen és határozottan akartuk, és ragaszkodtunk tervünkhöz. Az én édesanyám ezt örömmel vette tudomásul. Férjem szülei sokáig nem így gondolták. Mondták a szokásos szólamokat: ne kapkodd el, van sok más nő a világon, fiatal vagy, ráérsz még, szerezz tapasztalatokat, élj egy kicsit, aztán majd meglátjuk. Azt is az én nyakamba varrták, hogy fiuk nem arra az egyetemre jelentkezett, ahová a család szerette volna, s ahová némi rokoni kapcsolat segítette volna bejutását. Úgy gondolták, hogy csakis miattam jelentkezett lakóhelye főiskolájára, mert így nem leszünk egymástól több száz kilométer távolságra. S bizony, jólesett volna nekik, ha egy-két évig keresetével besegít az otthoni életbe. Kedvesem húga sem rajongott a helyzetért, néha finoman, alkalmanként durvábban éreztette velem, hogy elrabolom a családjától a testvérét. Amikor alaposabban megismertük egymást, kapcsolatunk szerencsére pozitív irányba változott. Anyukájuk, a drága jólelkű viszont hamarosan megkedvelt, megszeretett, s gyakran egyensúlyozott fia, illetve lánya és férje között. Az erős akaratú, szigorú nagymama, aki egyébként saját két lánya mellett második férje négy lányát, és két unokát is felnevelt, egyenesen megkérdezte páromat: „mije” van ennek a lánynak, ami miatt ennyire belehabarodtál? A válasz azért megdöbbentette: “Nézd meg, mama, jó feneke!”
Erős kötelékünk, szerelmünk végül győzött, összeházasodtunk. Az esküvőnk annak ellenére vidáman zajlott, hogy előtte egy héttel veszítettük el párom nagyapját, a temetés négy nappal előzte meg életünk nagy eseményét. A lakodalomban apósom büszkének, boldognak, felszabadultnak látszott. Sokat táncolt velem. Jól mulatott. Kedvesen, figyelmesen foglalkozott a vendégsereggel. Igen, ilyen volt, ha már egyszer belefogott valamibe, akkor azt becsülettel vitte véghez. Három hónap múlva férjem bevonult, rémülten gondoltam az előttünk álló 18 hónapra. Ez idő alatt igyekeztem többször meglátogatni másik városban élő új rokonaimat, és a laktanyai látogatásokon is találkoztunk, ők is próbáltak támogatni ebben a magányos időszakban.
A párom szülei végül is belátták, hogy fiuk nem tágít, megnősül, és pont engem fog elvenni. Innentől már családtagnak tekintettek, s igyekeztek mindenben segíteni. Az új helyzethez senkinek sem volt könnyű alkalmazkodni. Nekem nagyon furcsa volt apósomat „apukának” szólítani, mert apa nélkül nőttem fel, soha senkinek nem mondhattam ezt a szót, de őszintén próbálkoztam. Valamiféle távolságtartást mindig éreztem köztünk. Apósom sem tudott teljesen „lányának” tekinteni, sosem tegezett le, sosem szólított a keresztnevemen. Mindig valahogy kikerülte. Ha kettőnket hívott, még ment valahogy a „gyertek”, de nekem sosem mondta, hogy „gyere”. Helyette mindig az „enni kell, inni kell, jönni kell, csinálni kell” volt a nekem szánt üzenete. A puszikat is óvatosan, szégyenlősen, már-már szemérmesen fogadta és adta. Azt hiszem, hogy nagyobb tisztelettel bánt velem, mint ami engem megilletett. Szépen lassan tudomásul vette, megemésztette, hogy a fia 22 évesen, tanulmányainak befejezése után azonnal hozzám kötötte az életét. Bőszen nekilátott a lakásügyeink intézéséhez is, érezni lehetett, azon igyekszik, hogy ha már így alakultak a dolgok, akkor hozzuk ki abból a lehető legjobbat.
Négy évvel a házasságkötésünk után sötét felhőkkel jött a betegsége. Bátorítottuk, látogattuk, amint lehetett és tehettük, mentünk a szanatóriumba. Eleinte még jól bírta magát, sétált, evett, a kezeléseket bizalommal, reménykedve tűrte és fogadta. Egyszer egy ilyen találkozáson bemutatta a kórház épületét. A folyosó végén balra kanyarodva rámutatott két kórterem ajtajára, s így szólt: na, ez a két szoba, ahová nem szabad kerülni, mert ide azokat fektetik, akik számára már nincs remény, a haldoklókat.
Augusztusban lett beteg, november utolsó napjaiban sajnos az egyik ilyen szobába költöztették. Ez mindenkit megrázott. Már lesoványodott, ereje elhagyta, keveset beszélt, hangja olyan gyenge lett, hogy alig hallottuk. A körmei azonban nagyra nőttek. Kérte, vágjuk le. Lánya, akit mindig féltett, de nagyon szeretett, talán a kedvenc gyermeke volt, s akiért mindent megtett, azonnal mozdult, már fogta is az ollót. Apósom egy erejétől telő határozott mozdulattal leintette, s rám mutatott, majd először és sajnos utoljára a keresztnevemen szólított. A sógornőm erre zokogva, sértődötten kirohant a szobából. Én óvatosan, finoman nyúltam elvékonyodott, puha kezéhez és lábához, és elvégeztem a furcsa, de megtisztelő munkát. Éreztem, hogy minden egyes apró vágással és metszéssel komoly fájdalmat okozok neki, ezt pici rándulásokkal jelezte. Lassan, meg-megállva haladtam, közben magamba fojtottam feltörekvő könnyeimet.
Sokáig gondolkodtam a történeten. Vajon mit jelenthetett a nagybeteg, élete végső napjait élő ember váratlan reakciója? Mit akart ezzel kifejezni? Miért engem választott ki erre az egyébként intim feladatara? Majd megértettem: így üzente meg, hogy fontos vagyok számára, hogy szeret engem és megbízik bennem, hiszen utolsó óráiban engem hívott, nem a feleségét, nem a lányát, hanem a menyét, hogy tegyek meg valamit, amire ő már nem volt képes.
Másnap, december 3-án, 56 évesen, a névnapján költözött át az örök világba. A fájdalom idővel elmúlik, a könnyek elapadnak, a szép emlékek, a kedves történetek maradnak meg. Gyakori beszélgetésünkben róla is ilyen képek jutnak eszünkbe, december 3-án különösen, hiszen fiát ugyanarra a névre keresztelték, így az ünnep nálunk egyben az apára/apánkra való emlékezés csendes napjává vált.
(Sági Klári)