Levelek
936 levél, amit postán küldtem és kaptam. 1972 és 1977 között írtuk egymásnak, a legszebb, de izgalmaktól sem mentes, nagyon szerelmes időszakunkban, fiatalon, boldogan.
Mára megváltozott minden, a XX. század második felében az információs technika hatalmas fejlődésének következtében. Elterjedtek a számítógépek, könnyebben lehetett már telefonhoz jutni. Rövid időn belül megjelentek a mobilok. Ma már alig akad ember, aki ne birtokolna ilyen százféle tevékenységre alkalmas kis okos csodát. Szokták mondani, hogy a gyerekek csaknem mobiltelefonnal a kezükben születnek, de a nagyszülők is kénytelenek megtanulni a számítógépek és a telefonok, tabletek kezelését, ha kapcsolatban akarnak maradni a nem egyszer más országokban, a világ más tájain élő gyerekeikkel, unokáikkal. Így jöhet az internet-köldökzsinór, a Skype, a Messenger, a Facebook, de levelet írni, azt már alig képes valaki. Ha van okostelefonunk nincs szükségünk például ébresztőórára, fényképezőgépre, térképre, írógépre, PC-re, naptárra, karórára, tollra, ceruzára, levélpapírra, bélyegre, meg el sem kell ballagni a postára, mert egy gombnyomással az üzenetünk másodpercek alatt a címzetthez ér.
Nem így a mi ifjúságunk idején. Akkor a fentebb felsoroltak még nem terjedtek el. Rendes, vonalas telefonja is csak keveseknek akadt. Nekünk például nem volt. Mi, akkori fiatalok szóban és leveleken keresztül kommunikáltunk. Igen, tudtunk értelmesen beszélgetni, és képesek voltunk a gondolatainkat írásban megfogalmazni. Nem jelentett fáradságot elmenni a postára, és mindig nagy izgalommal bontottuk fel a hozzánk érkező levelet. Különösen, ha azt a szerelmünk írta.
Én tehát 936 ilyen levelet őrizgetek, meg még a cetliket, amiket a gimiben órákon társaink postaútján küldözgettünk egymásnak. Nagy levelezések mentek, nagyon kifejlesztettük a technikát, mert nemigen kaptak rajta senkit, nem emlékszem, hogy bármelyikünktől is elkoboztak volna a tanáraink ilyen kis titkos üzeneteket. Pár mondatos, akkor fontosnak tartott, s azonnal megosztásra váró gondolatainkat vetettük letépett papírdarabokra, írtunk a bajainkról (nagyon tudtunk keseregni), arról mit nem tanultunk meg, mi lesz a program délután, kit miért szeretünk, vagy utálunk, ki tetszik, ki nem, megbeszéltük a fiú- és lányügyeinket.
A férjem és én a gimnáziumban osztálytársak voltunk. Másodikos korunkban éreztünk valamit abból az érzésből, amit talán kezdődő szerelemnek gondolhattunk. De nem tettünk semmit az ügy kibontakozása érdekében. Összepillantgattunk, együtt ebédeltünk a menzán, négy éven át együtt heteskedtünk, súgtunk egymásnak, meg leveleket küldözgettünk. Pont. De se randi, se mozi, se kirándulás, semmi. Én többször próbálkoztam, kiprovokált, fontos ügy okán segítséget kértem tőle, amit direkt abban a városban kellett intéznem, ahol ő lakott, csak azért, hogy meglátogathassam. Talán bátortalan volt, egyetlen lépést sem tett, nem közeledett felém. Egészen az érettségiig.
Akkor megrémültünk, ő erre, én arra, mindenki megy tanulni valahová, hát mi lesz velünk? Végre lépett! Érezhetett valamit, mert meghívott egy kirándulásra a Mátrába. Repdestem a boldogságtól és az izgalomtól. Mit dönt? Vége annak, ami el sem kezdődött, vagy most indul a kapcsolatunk? Galyatető megoldotta. Ifjúságunk örökké emlékezetes napja marad. Hosszú kilométereket sétáltunk, beszélgettünk, a madarak csicsergését hallgattuk, pedig vittük a történelemtételeket is. Ujjaink, kezünk hamar egymásra találtak, vidám játékuk bátortalan öleléssé, majd ügyetlen első csókká vált, s lassan átjárta testünket és lelkünket a szerelem semmihez sem hasonlítható csodálatos érzése. Ekkor már tudtuk, összetartozunk.
Igyekeztünk egyre több időt együtt tölteni, s amikor ez nem ment, mert egymástól távol tanultunk, nyáron dolgoztunk, sok teendőnk volt, akkor írtunk egymásnak. Heteken, éveken át, naponta jöttek és mentek a levelek.
Néhány hónapja nagytakarítás közben ismét kezembe került hatalmas levélcsomagunk. Több napon át rendszereztem, dátum szerint ötvenesével sorba raktam, külön, amiket ő küldött, külön, amiket én írtam. Természetesen több százat elolvastam, s mire végére értem e fontos és nagy boldogságot okozó tevékenységemnek, meghatódtam, nem egyszer elsírtam magam, s csaknem újra szerelmes lettem. Istenem, de szépeket írtunk, csak a nagyon szerető emberek képesek ennyire őszinte és szép gondolatokat megfogalmazni. Néhányat megmosolyogtunk, férjem, akinek felolvasgattam, elcsodálkozott, mondván: „hogy tudtam én ezeket kitalálni, biztosan teljesen vak voltam a szerelemtől”, de nyomban hozzá is tette: „Mind igazak”.
Miről szól ez a rengeteg levél? Mindenről, ami velünk kapcsolatos, örömeinkről, gondjainkról, de leginkább szerelmes, szép gondolatokról. Megszámolni sem tudom, hányszor írtuk le a következőket, amiket szerintem minden normális szerelmes ember elmond kedvesének: Szeretlek, nem tudnék élni nélküled, nagyon hiányzol, olyan rossz, amikor nem vagy velem, szeretni foglak egy életen át, minden gondolatomban te vagy, alig várom, hogy lássalak, nélküled csak bandukol az idő, csak te jársz az eszemben, vigyázz magadra, ne idegeskedj a vizsgák miatt, ott vagyok veled, te vagy életem értelme, csak veled vagyok egész.
Tudom, a levéltitkot őrizni kell, én most mégis megosztom egyik levelének néhány részletét. A sokból kiválasztottam egyet, ami, remélem, hű képet fest a többi stílusáról, hangulatáról is.
„…Megkaptam leveled, nagyon szép levél, egy igaz, őszinte szerelmes lány édes vallomása marad meg nekem papíron életem végéig, nekem, aki náladnál is jobban szeret. Nagyon szépen fogalmaztad meg azt a gondolatot, hogy az életben mindig megszakad valami, de abban a pillanatban kezdődik egy új dolog. Ez tényleg így van, s ez valóban az élet szabályozhatatlan mechanizmusa. A leveledben leírt gondolatokon én is sokat elmélkedem, akármikor eszembe jut egy veled kapcsolatos kis emlék, rögtön boldog vagyok, no, nem azért, mert eszembe jutott, de részben azért is, hanem inkább azért, mert te is ott vagy. Jó rád gondolni, és még jobb veled. Tudod, nagyon sokat jársz az eszemben, úgy érzem, hogy a fejemben egy kis mozigép van, és a filmtekercsen, melyet vetít, csak Te és Te vagy. Ez a kis mozigép állandóan jár, filmet soha nem kell cserélni, mert a film végtelen. Mi van a filmen? – kérdezhetnéd. Te és minden, ami veled kapcsolatos, minden, ami nekem a legkedvesebb veled kapcsolatban. Ez jó! Így próbálom pótolni a világ legaranyosabb és szeretetre méltóbb kisangyalát, akiért bármelyik pillanatban meg tudnék halni. Tudod, ez a „pótolás” többé-kevésbé sikerül is, de elfeledni soha nem tudlak, mindig és mindenütt velem vagy. Szeretni akartalak, mert úgy éreztem, Te hiányzol az életemből. Életem egyik legfontosabb láncszeme vagy. Drága Egyetlenem, úgy a szívembe zártalak, hogy onnan semmilyen módon nem lehet Téged kiszabadítani, még akkor sem, ha elpusztítanak, soha, soha. Gondolkodás nélkül rovom a sorokat, csak rád gondolok, hogy az egyik percben még velem vagy, a másikban meg már nem, elvitt a busz tőlem. Amikor távolodsz, abban a pillanatban megrémülök, nélküled szétszórtan létezem, csak akkor „szedődöm” össze egésszé, amikor velem vagy. Szeretlek, szeretlek, nem lehetek már, csak veled boldog. Úgy érzem, olyan kettőnk szerelme, mint egy örök mécses, amely mindig ég. Boldog vagyok, s azt, hogy az vagyok, neked köszönhetem….”
A szerelem az évek múltával elmúlik, de a feltétel nélküli szeretet, az egymás iránti tisztelet, a féltés, az aggódás, a másikról való önzetlen gondoskodás, az összetartozás, a hűség érzése megmarad. A mi kapcsolatunk, ami 52 éve kezdődött, ebből 45 házasságban telt, őszintén, büszkén és boldogan mondom, ilyen. A házassági évfordulónk alkalmából kitaláltuk, hogy drága ajándékok helyett levelet írunk egymásnak úgy, mint réges-régen. Most ezt írja:
„A világ fizikai, kémiai törvényeiből az emberiség már sokat megismert. A kérdés az, hogy ezek az anyag véletlenszerű következményei, vagy eleve elrendeltek valamilyen „erő” által. A taszítás-vonzás a hatás-kölcsönhatás, az egyesülés-szétválás mind egy folyamat részei, amelyek anyagi eredetűek. Vagy mégsem? Létezik egy még magasabb szintű rejtély, ez pedig a „lélek”, a tudat, a psziché. Vajon ez is az anyag terméke, vagy elválasztható az anyagi valóságtól? Kitől kapjuk lelkünket? Milyen véletlenek vezetnek két ember találkozásához? Mi kell ahhoz, hogy két összetartó lélek találkozzon, eggyé váljon? Ezekre a kérdésekre, drága kis feleségem, nem tudom a választ. De egy biztos, mi úgy jártunk, mint amikor két galaxis egyesülni készül. Először a gravitáció erőssége által közeledtünk, majd egy kicsit távolodtunk, galaktikus táncot jártunk, majd erős energiák szabadultak fel, amik végleg egymáshoz taszítottak, s mint egy hatalmas erejű mágnes, máig ott tartanak minket a másik mellett. Számunkra a ”sötét erőt”ifjú éveinkben a távolság jelentette. A napi levélírás lett a kapcsolat éltetője, ami segített, hogy elmondjuk szerelmes gondolatainkat, hogy bátorítsuk egymást, hogy erőt küldjünk, hogy legalább gondolatban a társunkkal legyünk. Így született a közel ezer levél, amelyet ma is őrzünk.”
936 levél, amit postán küldtem és kaptam. 1972 és 1977 között írtuk egymásnak, a legszebb, de izgalmaktól sem mentes, nagyon szerelmes időszakunkban, fiatalon, boldogan. Akkor a jelennek írtuk, de gondolataink a jövőnek szóltak, mára mindez a múlté lett. De ez a múlt, a szeretet erős köteléke, ma ismét a jövőnek szól, kitartást, hitet ad mindannak elviselésére és elfogadására, amit még kettőnknek szánt a sors.
Én így fejeztem be a hozzá írt évfordulós levelemet:
Egy ugandai népmese szerint „Az élet folyó, ami egy irányba folyik, és ami leúszott rajta, az nem jön vissza.” Szeretnék a mi folyónkban veled lebegni, úszni, sodródni, ha kell, kőbe, fába kapaszkodni egészen a nekünk rendelt végső, utolsó szikláig, földdarabig.
(Sági Klári)