Mi legyek, ha nagy leszek?
Tizenegy éves voltam, amikor édesanyám gyakori tanácsi hivatalban zajló veszekedés és könyörgés után végre lakást kapott egy új építésű négyemeletes ház negyedik emeletén. Nem volt könnyű berendezni, de semmi sem háboríthatta azt az örömet, amit a tágas két szoba-konyhás, erkélyes otthon jelentett, és főleg az, hogy lett végre saját fürdőszobánk. Fürdőszoba, igaz, fával fűtött bojlerrel, de nagy káddal és saját benti angol WC-vel. Az nekünk akkor maga volt a csoda. Itt végre volt elég hely és nyugalom a tanulásra. E feladatnak becsületesen eleget is tettünk fiútestvéremmel, egészen az egyetemi, főiskolai diplomákig “tanultuk magunkat”. Édesanyám gyakran emlegette is boldogan, hogy ha akkor ő nem harcol ki egy önálló otthont, talán el sem jutunk idáig. Mindez 1965-ben történt. Addig a nagyszüleim kicsi szoba-konyhás, kisablakos, vályogtéglás, döngölt padlós házában éltünk. Úgy lett még egy szoba, hogy hozzáragasztottak egy konyhát. Az lett mindennek a helyszíne, ott főzött mamám, ott mostak, vasaltak, ott játszottunk, később tanultunk, ott aludt tata mamával. A szobákba szinte csak aludni jártunk.
A családi élet a konyhában zajlott. Emlékszem, hogy a falon csak úgy felfüggesztve egy kis barna néprádió kapott helyet, azt hallgatta a család. Kicsi koromban néha felkapaszkodtam egy hokedlire és próbáltam mögé kukucskálni, hátha meglátok egy törpét, aki éppen akkor mászik be, hogy híreket mondjon. Persze sosem sikerült kilesnem semmit. 1961 áprilisában az összes felnőtt otthon és az iskolában is – elsőbe jártam – nagyon izgatott lett. Űrhajót, űrutazást, meg egy Gagarin nevű embert emlegettek. Napokig erről beszélt, ezért lelkesedett mindenki. Én alig értettem valamit belőle, de a sok különleges, sosem hallott szó megfogott: világűr, rakéta, csillagok, bolygók. Később a nagyobb unokanővérem atlaszában kutakodva képeket láttam a Földről, azt írták, hogy az egy bolygó, meg több is van, s hogy a Napnak “rendszere” van. Az égbolton folyton fogyó-növő Holdról megtudtam, hogy nem is változik, csak úgy látjuk, a Föld kísérője, s hogy nem is világít, nincs is fénye, azt a Naptól kapja. Ezek a titkok annyira elvarázsoltak, hogy nyomban elhatároztam, ha felnövök, én bizony “égboltkutató” leszek. Az öregek felvilágosítottak, tanuljak rengeteget, mert nagyon okosnak kell lennem, ha csillagász akarok lenni. Sokáig dédelgettem magamban ezt az álmot, de aztán megint történt valami. Egy kiránduláson földből kiásott falakat, köveket láttam. Azt mondták, hogy ezek több ezer éves maradványok. A múzeumban pedig megcsorbult fegyvereket, szép ékszereket, tálakat, lábasokat, háztartási eszközöket nézhettünk meg. A vezető bácsi elmondta, hogy mindezeket a régészek találták, akik az ásatásokon centiről centire haladva, térden csúszva-mászva, hosszú ideig tartó aprólékos munkával emelték ki a talajból. Régészek, ásatás: megint csupa izgalom. Ez lesz csak a nekem való – gondoltam, és innentől régész akartam lenni. Egy nap mondtam a tesómnak, hogy most pedig ásatást fogunk végezni, hozza az ásót, én viszem a lapátomat. Sokáig nézelődtünk a kertben, hol is találnánk alkalmas helyet, mert nagyanyánk minden centit beültetett. Itt a répa meg a zöldség, amott a paradicsomok, megint máshol a paprika, karalábé, zeller. Nagy sokára észrevettük, hogy néhány bokor krumplit mama már megbontott, ott kezdtük nagy munkánkat. Ástunk, mélyítettük a földet, nőtt az árok, de sokáig nem találtunk semmit. Már-már felhagytam a régészettel, amikor is valamibe beleakadt a lapát. Lázas munkával meg is találtuk Pici kutyánk rég elveszett vaslábasát, benne egy jókora csonttal.
A szorgos tanulás eredményeként egyre okosabb lettem, tudtam már, mik a feladatok és elvárások az egyes hivatásokban, szakmákban. Végül a föld felszínén ragadtam. Tanár lettem. Csak remélni tudom, hogy néhány tanítványomat, kiknek mélyen a lelkébe ástam-láttam, sikerült a tudás fantasztikus űrhajóján a csillagokig repítenem.
(Sági Klári)