Szülői jó tanács
Az én poharam mindig félig tele van
Pedig kulcsos gyerek voltam egy panelban
Büntetésből álltam százszor is sarokban
Ilyenkor eltűnődtem, mi van még talonban
A pofonok nyoma elmúlik két nap alatt
És a jóra, szépre optimalizálom magamat
Jegyezd meg, édes fiam, szülői illemtan
Az én poharam mindig félig tele van
Bűnös vágy
Érted lennék én léha,
bűnös, szajha
csak lélegzeted vérem
lüktetését űzze, hajtsa
leheleted nyakamon
földhöz szögel
úgy érezlek, mint selyemköpeny
mely körülölel
tested éhező vágya
szemedben sóvárogva ég
eskümet szegve venném
annak minden ígéretét
Icipici felleg
Icipici fellegek úsznak az égen
Icipici szösszenet száll fenn a légben
valami kis apró bodor a kékben
óriás felhővé válik e képen.
Icipici cseppek hullanak az égből
Icipici szösszenet száll el a fényből
sötét fekete lesz a világoskékből
rút vihar kerekedik a szépből.
Lélektelen jövő
Csendben egy óra az időt kattogtatja
Fejemben visszhangzik tompán ütő hangja
Figyelem a jelent, ütemesen múlik el
Türelemmel, hogy a jövő majd ráfelel
A következő egy kattanással érkezik
S a jelen-álom elmosódva szétesik
Keveredik régmúlt, e jelen és jövő
Egészen ugyanaz együtt minden idő
Miért is érezhetjük őket is másnak?
A mutatók mindig azonosan járnak
Egy óra az időt kattogtatja valahol
És az elmúlás harangozó hangja szól
Némaságnak tűnnek a hamvadó percek
Az óra a fejemben már tovakerget
Az elmúlt évek meglátogattak sorra
Kegyetlenül a jelent meg-megtaposva
A jövő diadalmaskodik múlt felett
S a jelen számolja a haló perceket
A mutatók körtánca ha majd megakad
Hasztalan keresni többé a szavakat
Ekkor elpattan az óra és az idő
S egyedül marad a lélektelen jövő.
Búcsú
Az erkélyajtó függönyét fel-fellebbentette a szellő, néha a lány bokáját súrolta a finom anyag. A verandán karba tett kézzel állva az erdőt figyelte. Szőkés fejét félrehajtva, merengve nézte, és közben fülelte a neszező csendet. Az apró életet csak ilyenkor veszi észre az ember, ha egyedül van.
A fák körülölelték a kis házat, mint óriás silbakok vigyázták. A lombos őrökig köves út vitt, amit színes, apró fejű virágbokrok öveztek.
Halk, egyenletes léptekkel indult el az úton. Óvatosan lépett, hogy ne zavarja meg a harmóniát, ami kialakult körülötte. Legalább kívül legyen meg az, ami belül hiányzik. A szíve a fülében zakatolt, a gyomra már több napja görcsösen összerándult. A kezét azért szorította a testéhez, mert amúgy állandóan remegett. Egy hete arra várt, hogy mikor fog nevetni már azon, ami történt. Soha nem tartott ilyen sokáig még, hogy összeszedje a lelkét.
A nagyapjáé volt ez a „lelki-sziget” – ahogy az öreg nevezte –, mindig ide vonult vissza, ha valami a szívét nyomta. A nagyapja megvigasztalta egyetlen mondatával: – Na gyere, Csipet, etessük be a halakat! Mióta meghalt és egyedül kell megbirkóznia az életében felmerült problémákkal, azóta tudja, mennyire hiányzik neki ez a néhány szó, mert nincs, aki kimondja a varázsszavakat.
Hosszú évek teltek el, de a horgászbotra még csak ránézni sem tudott. Amíg lépkedett, a földet nézte. Már a földúton járt.
A gondolatai pedig valahol egészen máshol, az előző életében. Ugyanis azt tudta, hogy ahol most tart, az válaszút.
Megtorpant, mert az út kettészakadt, és neki döntenie kellett, hogy most jobbra vagy balra menjen tovább. Félig megfordult, de a gondolatai a tetteivel társultak, és ott állt tétován. Nem tudva, mit is csináljon. Eltelt egy perc, kettő. Hirtelen fordult meg, és lassan lépkedett visszafelé.
A tenyere izzadt, a keze elzsibbadt, a feje fájt, és a tekintete, amit nem láthatott itt senki, üres volt. Akkor most döntenie kell, hogyan és hol folytassa életét. Mérlegelni kell, mi szól amellett, hogy elmenjen innen, otthont, hazát váltson, itt hagyjon mindent, amit eddig ismert és kedvelt. Szereti ezeket a tájakat, az illatot, amit az otthon képes csak megadni.
A kedves illat ajtaján belépve pedig már tudta, hogy elmegy innen. Körbenézett a szobában, mindent alaposan szemügyre vett, és így kezdte meg a búcsúzkodást.
Ima
Oldozz fel, kérlek, vétkeztem,
S együtt voltál velem e vétekben –
Minden bűnhöz kell egy másik,
Hisz arra vágysz, mire az is vágyik.
Keresztre feszített húr a szívem,
mely érintésre szétszakad –
hallgasd vágyó szavam híven,
az bocsánatod nélkül meghasad.
Majdnem szerelem
Utazás mécsvilágnál
Hívő angyali szárnyakon
Fellebbenő füstfelhő
Illó rejtélyes vágyakon
Csend a vendég odabenn
S a várakozás sóhaja
Csak toporog a szerelem
Nem tudja még mi baja
A fénylő fagyos hóban
Megdermedt fájó érzelem
Faparázs a kandallóban
S vele ég a félelem
(Shila Keeru)