Esős vonatút
Két ezüst holttestet szel át a személyvonat.
Az egyik jobbra tekeredik, mint az angolna.
A másik egyenes. Sosem láttam e patakokat.
Először megyek erre személyvonattal.
Triviális, hogy elvágjuk egymás torkát.
Te vagy a keresztem. Nélkülem ragyognál.
Nem úgy, mint ez az esőverte síkság, aztán
a csontig mart fák, ugye, ismerős?
Minden belejajdul a tegnap fűcsomóiba.
Mára fakóbarnák. Talán itt álltunk akkor,
boldog napraforgók, tettük a dolgunk,
mint a Nagyállomás szocreál freskóján.
Most itt ez a rozsdás tarló. Az esőcseppek
ráksejtjei színeket és éveket falnak.
Bedöcögünk Ebesre. Fölöttem felszívódnak
a felhők. Rám zuhan az ég ólomszürkéje.
A dagadt lábú asszonyok még sietnek
a nagy szatyraikkal. Innen úgy látszik.
Ilyen messziről már nem tudlak visszahozni.
Már nem esik, csak szemerkélünk.
(Szabó Eszter Helka)