Váradról félúton
Hálóingben ugrott ki az ágyukból a dörömbölésre. Kik lehetnek? Jó esetben menekülő, zsidó ember vagy asszony, esetleg egy egész család. Már össze sem tudná számolni, hány ilyen szerencsétlent bújtattak az elmúlt hónapokban. Teri lába hamar beletalált a fapapucsba. Pillanatok alatt magára kapta a pongyoláját, Kitapasztalta, hogy jobb, ha ilyenkor ő nyitja az ajtót, mint Jóska, az ura. A jövevények is őszintébbek, közlékenyebbek, ha egy asszonyt látnak.
Öten toporogtak az ajtóban. Egy házaspár pici és nagyobbacska, álmos gyerekekkel, bőröndökkel, táskákkal. Nagyváradról tartottak Pest felé. Itt, Halas mellett csak elvétve bukkan fel csendőr. Ha nem túl sietős, pihenhetnek egy kicsit. Holnap úgyis begyújtja a kemencét, hiszen négy éhes szájat kell betömnie az uráén és az övén kívül, ezek meg itt öten vannak. Mindenki elfér a konyhában, a dikón és a másik szobában, a szalmazsákokon. A bőröndjeik, táskáik, ruházatuk alapján jómódúak lehetnek – állapította meg egy szempillantás alatt.
Hála Istennek, magyarul beszéltek mind, mert sem ő, sem az ura nem érti a román szót. A karon ülő, kétéves fiúcska gőgicsélése törte meg a csendet. Az anyjánál még volt egy kevéske tej, azzal itatta. Most vette csak először szemügyre az asszonyt. Magas, sudár, széles csontú nő volt. Az alkatához kevésbé illett keskeny, törékeny arca, nagy, mélybarna szemei és ugyanilyen színű, kicsi, csinos kontya. Divatos, sötétzöld posztóruhát viselt. Az alacsony, törékeny alkatú Teri még jelentéktelenebbnek érezte magát mellette, mint máskor. Arra gondolt, hogy ebben a házasságban az asszony viseli a kalapot.
Másnap mindkét család körülülte a nagy tölgyfaasztalt. Teri legnagyobb gyermeke, a tizenhat éves Zsóka szedte ki a kemencéből a lapáttal a szépen megpirult kenyereket. Teri már hozta is a sajtárban a frissen fejt tejet.
– Ez nem olyan reggeli, mint otthon – jegyezte meg a négyéves kislány, aki éppen egyidős volt Teriék legkisebb gyermekével, Julcsival.
– Hallgass! – sziszegte az anyjuk, hozzátéve, hogy vendégségben van. Örüljön, hogy egyáltalán kap valamit.
A férfiak a fronthelyzetet tárgyalták. Jóska sietve a lényegre tért: merre tovább?
– Külföldre mennénk. Talán Amerikába – mondta tétován az asszony. Teri csalódott benne. Határozottabb teremtésnek képzelte.
– A kedvesem, a Karcsi igazolványokat, útleveleket hamisít, ő majd segít maguknak – ajánlotta Zsóka tálalás közben.
Az anyja szemrehányóan nézte. A nagylány elsomfordált az asztaltól. A zsidó férfi szeme viszont felcsillant.
– Megkaphatnánk a műhely vagy nyomda címét? Talán rajtunk is segíthetne az a Karcsi!
Jóska szó nélkül átadta a papírt. Az az igazság, hogy készült: ha már a lánya, a legnagyobb gyerek belebolondult abba a Karcsiba, legalább másokon segítsen ő is, meg az a félárva, egy szem fiú is. Több papírra is leírta a címet. Ki tudja, ezekben a háborús időkben hány embernek kellhet az még?
Teri ezalatt a középső lányát, a tízéves, szótlan Margót feddte meg, aki felnőttes komolysággal megjegyezte, hogy a nővére szerelmes.
A vendég családfőnek is meggyűlt a baja a fiával, a legnagyobbal. A kiskamasz ugyanis megkérdezte:
– Pénzt is hamisítanak ott, ugye, néni?
– Még csak az hiányozna! Bünteti a törvény – vágta rá a férfi, majd el kellett magyarázni a gyerekeknek, hogy az okmányok hamisítása is tilos. Az életük mégis megér annyit, hogy kockáztassanak. A cél szentesíti az eszközt. Az asszony a segítségért cserében ékszereket ajánlott fel Terinek. Pál apostol szavaival utasította vissza: “A szeretet nem kér.”
Valahol lennie kell
Zsuzsa aggódva pillantott a faliórára. Már egy órája, hogy nem jön kutatni a hetvenéves Manyi néni a fonott kosarával. Folyton rá kell szólnia, hogy rakja le a ruhatárban. Balotaszállásról jár fel ide, a Holokauszt Kutatóközpontba.
A tizennyolc éves fia, egyetlen gyermeke 1944-ben egy illegális nyomdában dolgozott lemosóként. Okmányokról, pl. katonakönyvekről, útlevelekről maratta le vegyszerrel a tintát. Zsuzsa kiderítette, hol működött a pesti nyomda, de hogy mi lett a fiúval később? Arról semmi hír.
Aznap Teri megkereste Manyit. Gondolta, ránéz a magányos özvegyre. Más az ajtót sem nyitja rá arra a szerencsétlenre! 1980-ban még vonalas telefonja is csak néhány “kivételezett” személynek volt a faluban. Aggasztotta, hogy Manyi csak sokára nyit ajtót. Megtörtnek, szomorúnak látta. Manyi bevallotta, hogy most Pesten kellene kutatnia, de túl fáradt hozzá. Értelme sincs. Már kereste a fiát az összes temető névsorában, a kivégzettek között, a rabok között, a Hadtörténeti Múzeum nyilvántartásaiban, a világháborús áldozati listákban. Noha a fia nem volt zsidó, a gettókban, a munkaszolgálatosoknál, sőt, utóbb már a koncentrációs táborok névsoraiban is kutatta. A Nemzetközi Vöröskereszttel is kerestette. Áldott, jó gyermek volt az, szerette őt. Ha élne, már adott volna életjelet magáról.
– Honnan tudja, hogy nem él? Talán meg kellene kérdezni a putnoki halottlátó asszonyt, az megmondaná – mondta Jóska, Teri ura. Észre sem vették, úgy óvakodott be a férfi a puritán szobába.
– Nem vagyok én babonás, szenilis vénasszony, hallja-e! – háborodott fel Manyi. Rosszallóan csóválta a fejét Teri is. Aztán hirtelen megfogta az özvegy két kezét, az arcához hajolt, s tiszta szívéből vigasztalta.
– A fiad él valahol, Manyikám! Hidd el, hazajön hozzád! Tudod, annyi rosszat mondanak külföldön mirólunk. Félnek. Az Istiék fia is megjött Új-Zélandról! Nincs egy hónapja!
– Az én Karcsim nem jön soha. Mégis…valahol lennie kell – azzal a feje hátracsuklott. A jobb keze kiesett a Teriéből.
– Rohanok a doktorért! – kiáltotta Jóska.
– Lányiékhoz, azoknak van telefonjuk! – utasította a neje.
Zörgettek az ajtón, noha nyitva volt. Teri kirohant. Csodálkozott, hogy már itt az orvos. Egy szakállas, középkorú, rikító, tarka inges, szalmakalapos férfi állt az ajtóban bőröndökkel. Teri nem ismerte fel Karcsit, ő viszont őt igen! Igaz, az alakja most is olyan, mint mikor utoljára láthatta a fiú, talán ’43-ban. Karcsi az anyját kereste. Törte a magyart. Eszerint külföldön élt végig – gondolta Teri. Jól tippelt. Előbb Andorra, válás, aztán találkozott az új nővel, malgasi bennszülött. Madagaszkár szigetén éltek. Ültetvényen dolgoztak, majd kamionozott. Még a neje halála előtt találkozott egy Svájcból oda települt magyarral. Az megígérte neki, hogy felkeresi. Ezek szerint átvágta. Ő meg elkésett.
Megsemmisítendő objektum
Drón száll fölébe. Már pilóta sincs, csak program. Távvezérelt.
Már az is látható, amire léptél, hogy ne feleljek aznap, az a kő.
A gépi látásra optimalizált kamera számára nincs, ami elrejt.
Ami az emberi szem számára láthatatlan, az nem elképzelhető.
Lekapart kézírást eddig is vizsgáltak, de az nem a lábnyomod.
Egyetlen repülés láthatóvá tesz: megsemmisítendő objektum.
Valaki mégis elindítja a drónokat, hogy elpusztítsa a világot.
Valaki mégis akad, aki nem számadat. Elég belőled, punktum!
Szülőhazád elnyeli a globális világ, és némák a fegyverek.
Ha kérdeznéd, mit vétettél, Istentől már nem jön több üzenet.
(Szabó Eszter Helka)