Életfa
Törzseden idő ránca pihen,
sok-sok karod levelet libbent.
Összefutnak, mint testi vénák,
s alant hever megfáradt vén ág.
Porladó testével még éltet,
elvesz, s táplál csonkító végzet.
Mohaszakáll tarkítja tested,
Zöld lombkalap díszíti fejed.
Ó, ha életed elmesélnéd,
úgy hallgatnám a múlt regéjét!
Vihar elől merre hajlongtál,
Szerelmes vallomást hallottál?
Alattad hány csók heve lobbant,
s talán még új élet is fogant?
Karcoltak rád szívet, neveket,
szemed bút, örömet könnyezett?
Talán őseim is jártak itt,
hűsítették lengő árnyaid…
Életet bontott több száz tavasz,
méztől áradón zengtek nyarak,
Takartak fátylas őszi napok,
húztak fejedre szín-kalapot,
lopták szelek koronád ékét,
s álmodtál fagyvilág végét!
Még Matuzsálemként virítasz,
s karjaiddal életet ringatsz.
Fiókát nevel víg madárka,
messze száll daluk, téged áldva…
(Szabóné Horváth Anna)