A második karácsony
Október volt, ködcsepergős, borongós, lombot hullató vasárnap délután. Melankolikus dal kúszott a szobánkba, a lányok zenét hallgattak odaát. A fiúszobából ritkán egy-egy horkantás hallatszott. Te meg én meleg, puha takaró alatt kucorogtunk. Moldovát olvastál, én valami romantikusat.
– Főzök egy forró teát – fészkelődtem. – Hűvös van itt. Te kérsz?
Ingattad a fejed. Nem szeretted a teát.
– Egy kávét inkább? Hozhatok?
Kipillantottál a könyv mögül, csillogott a szemed.
– Cukor nélkül, tudod! Azt kérek. Köszi!
Míg kortyolgattunk, szürkület borult a szobára. A hideg szél faágat koccantott az ablakhoz.
– Nemsokára itt a karácsony – mondtam. –Van ajándékötleted? Második karácsonyunk lesz együtt. Ki kellene találnunk a miénket. Ami csak most kezdődik el. Valami nagyon meglepőt, mókásat, izgalmasat.
Megfogtad a kezem, csókot leheltél a tenyerembe, a takaróm alá furakodtál, szorosan mellém, s mire eljött a vacsora ideje, kitaláltuk a mi karácsonyunkat.
A szent napon korán ébredtünk. Én a konyhába mentem, te a pincébe. Már sült az első adag süti, mikor behoztad a fenyőt. Megtaláltuk a helyét a nappaliban. Mire a gyerekek ébredeztek, nyakig voltunk a sütésben, a szobákban vaníliás porcukor illata szállt, a konyhában csokimáz csurrant a piskótára, majd belehuppant a kókuszágyba. A tűzhelyen nagy fazékban bugyogott a halászlé, halszeletek sorakoztak a bundázáshoz. A fenyő díszítését a gyerekekre bíztuk.
Odakinn szürke volt a világ, úgy hiányzott a hó, a vidámság, mint egy falat kenyér. Kora délután aztán történt valami. Izgatottság settenkedett a levegőbe, meg a gyerekekbe, jöttek, mentek, sutyorogtak, nem találták a helyüket. Tudtam, beindítottad a várakozás-hadműveletet.
– Mi van veletek? – kérdeztem színlelt kíváncsisággal.
– Semmi! – mondta az egyik.
– Semmi sincs – szólt a másik és mosolygott.
– Mi lenne? – kuncogott a legkisebb kamasz.
Ahogy haladt az idő, a feszültség egyre nőtt. A középső lánnyal a pezsgőspoharak szélére varázsoltunk cukorkarikát.
– Áruld már el légy szíves, mi ez az izgalom! – kértem ártatlanul.
Ő szétnézett, látta, hogy csak ketten vagyunk, így odasúgta.
– Apa azt mondta, hogy mindannyiunknak nagy meglepetés lesz a mai ajándékod.
– Az enyém? – kérdeztem vissza.
– Aha! – válaszolta.
– Tudod, micsoda? – kíváncsiskodtam.
Már én is nagyon kíváncsi voltam, tényleg tudni akartam, mit mondott nekik az apjuk.
– Én nem, de talán Csabi tudja. Mindannyian izgulunk. Kíváncsi vagyok – mondta.
Ettől kezdve kerülgetni kezdtem a nagyfiút. A sarkában voltam, amikor kijött a szobájából, amikor fürödni indult, amikor már felöltözött. A lányok úgy szédelegtek a lakásban, mint ősszel a legyek. Te éppen a fürdőből jöttél, mindenki a nappaliban volt, amikor kifakadtam.
– Hát ez már igazán nem járja, hogy nekem senki nem árul el semmit! Pedig benned bíztam a legjobban! – fordultam a fiú felé.
Szeretettel nézett rám.
– Tudsz titkot tartani? – hajolt hozzám egészen közel.
– Tudok! – mondtam gyorsan, hátha végre felvilágosít.
– Hááát, látod, én is! – mondta, és kajánul vigyorgott.
Egyszerre kacagtunk fel mindannyian, még a könnyünk is csorgott. Csabi túljárt az eszemen.
Mire lecsitultunk, besötétedett. Gyertyákat gyújtottunk, beköszöntött az ünnep. A kis szobák ajtaja nyiladozott, a gyerekek sorakoztak az ajándékaikkal. Hagytuk, hadd legyenek elsők. Aztán mi is ajándékoztunk. Már a bontogatáson is jócskán túlvoltunk, de a rejtett izgalom nem csitult. Az igazi meglepetést vártuk, amit te már kora délután beharangoztál. Nagy csend telepedett ránk. Vártunk. Vártuk a nagy csodát, a nagy meglepetést, de az nem akart megérkezni. Nem történt semmi.
– Hát, akkor talán menjünk vacsorázni – szóltam színlelt csalódottsággal.
A gyerekek nagyot sóhajtottak, lassan mozdultak. Amikor mindenki felállt, hogy elinduljon a vacsoraasztal felé, te türelemre intetted őket, zsebedbe nyúltál, elővettél egy picinyke dobozt, felemelted a tetejét úgy, hogy csak én láthattam, mi van benne. A gyerekek körém siettek.
– Mit kaptál? – kérdezték szinte egyszerre.
Én feléjük fordítottam az ajándékomat, hogy jól láthassák azt a két arany karikagyűrűt, amit hetekkel azelőtt együtt választottunk. Csend volt, ámulat, és meghittség.
– Leszel a feleségem? – kérdezted.
Hiába készültünk hetekig, remegett a hangod, ahogy az enyém is, amikor igent mondtam. Boldogok voltunk. A gyerekeink csak sokkal később tudták meg, hogy az egészet mi rendeztük meg, hogy a második karácsonyunk csak a mi ünnepünk legyen.
Október van, ködös, esős csúnya vasárnap. Kucorgok egy puha takaró alatt, mellettem egy könyv, egy közös fotó, amin a derekamat karolod. Forró tea gőzölög a csészémben. Megszólítalak.
– Szia, Angyalom! Nemsokára karácsony. A második karácsony. A második karácsony, hogy nem lehetsz velünk. Van valami ajándékötleted? Ugye hallasz? Ki kellene találnunk a karácsonyt. Egy olyat, ami csak a miénk. Olyan meglepőt. Mókásat. Na jó! Csak kicsit mókásat. Csak… hogy majd ott a fa alatt ne szakadjon szét a szívünk.
(Szohner Ganriella)