Szabadulás
A luxusház luxus nappalijában az asszony keresztbe vetett lábbal üldögélt. Átölelte egy luxusfotel. Kiabált róla az elegancia. A legújabb divat diktálta szűk ceruzaszoknyája, feszes felsője jó ízlésről árulkodott. Coco Chanel puha, lágy illata lengedezett körülötte. Frissen manikűrözött körmeivel játszadozott.
Vele szemben egy idősödő férfi, a kanapén terpeszkedett lustán, fürdőköpenyben. Kövérkés, párnás ujjai alatt halkan pengett egy spanyol gitár. A dallamban nem volt semmiféle ritmus. A hangok úgy koppantak a levegőben, mint padlón a tűsarok.
A nő a vállára omló, szőke hajtincseit kezdte babrálni. Unatkozott. Vészes volt a csendessége. Végül felállt, töltött magának egy italt, belekortyolt a pohárba. Közelebb lépett a férfihoz.
– Szerinted ez szerelem? Ilyen a szerelem? – kérdezte.
A férfi hallgatott. Nem nézett fel, tudta, hogy mi következik. Várta a vihart.
– Ilyen a szenvedély? – hajolt közelebb a nő.
A férfi lassan emelte a fejét. Farkasszemet néztek egymással.
– Látom, sikerült elfeledned, hogy honnan jöttél. Kivakartalak a szemétből. Mindent megkaptál, amit csak akartál! – sziszegte a férfi.
A nő felegyenesedett. Nyelve hegyével kéjesen megnyalta a szája szélét, szemeit lehunyta.
– Tudod még, milyen a vágy? – suttogta.
– Hallgass! – kiáltott a férfi.
Az asszony felhúzta a szoknyáját, végigsimította formás combjait.
– Hol van már az a tüzes tangó?
Kérdése túlságosan gúnyosra sikeredett. A férfi felállt.
– Hallgass! – szólt most halkabban.
Hangja fátyolos volt, vészjósló.
– Tehetetlen vén trotty lettél! – kacagott a nő, és hátat fordított az urának.
A férfi szeme elhomályosodott, minden vér a fejébe tolult.
– Fogd be a szád! Csend legyen! – üvöltötte.
Százszor hallotta már ettől az asszonytól, hogy ő mekkora lúzer. Eszébe jutott az elhagyott családja, a volt felesége, a fiai. Nélküle nőttek fel, alig látta őket. Ő ina szakadtáig dolgozott, hogy a válás után az új és fiatal feleségnek mindent meg tudjon adni. Eszébe jutottak a kétes üzletek, amiket éppen csak megúszott, ezért a nőért, akit az utcáról szedett össze. Úri asszonnyá tette, kifogástalanná. Ez a nő, ez a senki, naponta csúfolódik vele. Egy perc nyugta sincs tőle.
Az asszony még mindig kacagott. A férfi ujjai megfeszültek a gitár nyakán.
Igen. Ő már öreg, már fáradt, már nem tökéletes férfi. Nem igazi férfi. A becsmérlő szavakat szinte naponta dobálja hozzá ez az átkozott asszony. Naponta ott van a tányérján, le kell nyelnie, pedig éppen elég lenne a mardosó önváddal küzdenie. Elkeseredett düh járta át teljes valóját, egészen elborult. Nem is volt ura már magának. A gitár meglendült a kezében, minden erejét összeszedve ütött, azt sem látta, hová, csak a csattanásokat hallotta.
Később látta az asszonyt, vérbe fagyva. Az utolsó, gúnyos mosolya rámerevedett halott arcára.
– Az angyalok vigyázzanak rád! – szólt a férfi halkan.
Térdre rogyott. Mellkasából súlyos, ezeréves zokogás szakadt fel…
(Szohner Gabriella)