A nyolcadik csoda
Egy csendes nyári délután
itt ülök gondolataim közt tűnődve,
egy nagy fa törzsének dőlve,
és révedek végtelen messzeségbe,
míg simogatnak lágy déli szelek.
A selymes, zöld pázsit íriszembe
oltja andalító, mézes mámorát,
de szép és szeretni való is e világ.
Árnyék simul, hol száguld a képzelet,
a zöld fű ölén rám tapad a csend,
csak a természet fátyolos örömódája,
mi a gyönyörre éhes fülembe zeng.
Ember nem tud írni ily meseszép zenét,
mit e nyári délután itt a fának árnyékában
érzékeimbe oly szerelmesen zengenék.
Nem alszom, csak ébren álmodom,
közben gyöngyöző vadvirágok ölelnek
ártatlan, szűzies, mély szenvedéllyel,
míg habzó felhőpárnákon száll képzetem,
szárnyatlan szerelmese e szép egésznek.
Ringok ez aranyló fényben, míg szóhalmazok
keresnek feloldozást egy igaz mesében.
A nyárnak ölében simítnak képzelt angyalok.
Mert mese e gyönyörű, mámoros világ,
hol a messzi távolból harangok zúgnak,
és fecskék cikáznak, kócolva a kék eget,
míg a szavak a papíron egyre tornyosulnak,
s érzem, hogy a világ mily nagyon szeret,
mert e szép világ csodái sohasem hazudnak.
És míg érzékeim szép szavakba öntöm,
lelkem univerzuma beleivódik a mába,
így lettem én, az útkereső, balga ember
itt e délután a világnak nyolcadik csodája.
(Takács László)