Rohanó évszakok
Tavaszidéző volt az április,
fények cikáztak a fák között,
és porosan csoszogva jött a nyár,
mely távol még, de mégis oly közel,
és már éreztem, ahogy szúr
a fehér, forró, vakító homok,
és selymes fátyolként megült
a macskakövek kopott ráncain.
A karóra delet ütött pulzusomon,
és éreztem, amint az idő
barázdát sző cserzett arcomon.
A szerelmes park fű ölén
letűnt öleléseim már hideg
dér csipkézte szerte át,
és szürkébe fordult a
nemrég még ezer színnel
pompázó gyönyörű világ.
Minden rohant, csak én álltam
megkövülve mozdulatlan,
míg az évszakok gyűrűi
gyűltek fájón és halmozottan,
és őszülő homlokom már
a hófehér tél takarta be.
(Takács László)