Elmegyek
Én most elmegyek,
őrizd meg, mi voltam.
A fényt és a köveket,
amikben elbotoltam.
Csak a szépet kerestem,
hol mosolygott az élet
fáradt éjeken,
hol minden semmivé lett.
Porrá égett csókok
üszkös hamujában
délceg szép vitézből
emléképpé váltam.
Kerestem utamat,
sokszor eltévedtem,
meggyötört éveim
ott vannak mögöttem.
A Tejúton haladtam,
csillagok honában,
Még hittem a világban,
minden kis csodában.
Mesében voltam
a legkisebb fiú.
Szívemben volt béke,
lelkemben dúlt háború.
Nem viszek magammal,
csak pár régi képet,
mely szívembe
mind-mind beleégett.
Már nem félek, hisz itt van
minden apró kincsem.
Álmok és remények,
mikben mindig hittem.
Őrizd a hangomat,
mosolyt, melyet néha adtam,
lelkem egy nagy darabját,
mert a többit már rég
az angyaloknak adtam!
Én most elmegyek,
tán sose voltam,
vagy ha mégis,
azt az élettől loptam.
Nap és Hold
Próbállak megtalálni folyton, szüntelen,
mert a Nap vagyok, s te a Hold nekem.
Álmodom rólad, éjszakáim asszonya,
fényemmel ölellek, de nem érlek el soha.
Lélekvászon
Lelked fehér vásznára festenék
zöld mezőt nagy, tűzpiros virággal,
nádirigót fénylő, arany szalmaszállal.
Kék, tekergő folyót csodaszép halakkal,
és teleírnám vásznad szerelmes szavakkal.
Sárgán fénylő utat végtelen reménnyel,
hogy ott vársz valahol csillogó szemekkel.
Festenék egy házat, benne kis szobával,
ablak alatt csendes, kis szerelmes ággyal.
Tüzes paripát, ki nagy örömmel táncol,
a selymes mező ölén dús sörénye lángol.
És ha egyszer majd fogytán lesz a festék,
további színeket szívemből merít’nék,
mert tele van az mindenféle széppel,
dallamos zenével, színes szerelemmel.
(Takács László)