Kesergő
Nem vagyok… csak létezek,
emlékek közt ébredek.
Éjjel, mikor álmodom,
ott vagy velem, jól tudom.
Elmúlt két és fél év már,
nem vigyázol rám, anyám.
Mosolyom már megkopott,
erőm lassan elfogyott.
Sokszor fáj a félelem,
a nincs-anyám érzelem,
a nincs-apám fogalom,
árva-vagyok tudatom.
Lesz-e még, ki megsirat,
ha nem lesz több virradat,
ha lecsukom két szemem,
sírsz majd értem, Istenem?
Hetven derekán… ketten
Van egy kis zug, és van egy kis pad,
ahol csak ketten üldögélünk,
kéz a kézben… míg lassan pirkad,
megfáradtan, de együtt élünk.
Már nem számolom az éveket,
már nem is tudom, hogy mióta,
de szeretlek, s az arcképedet
a szívemben őrzöm, azóta,
ahogy először megláttalak.
De látod, eltelt már sok-sok év,
mégis félek, hogy megbántalak,
amikor elragad vajmi bősz hév,
s némára zárulnak ajkaim,
hogy ezzel is büntethesselek.
De mégsem, ismered álmaim,
és várod, hogy kényeztesselek.
S ahogy mosoly’gva megsimítom
fehérbe öltözött dús hajad,
arcod ráncait igazítom,
már nem érzem, az idő halad.
Van egy kis zug, egy csendes fészek,
régi vágyaktól izzó kuckó,
hol feltörnek szép emlékképek,
s ahol együtt öregszünk, Lackó.
majd… egyszer
romokban az erkölcs, haldoklik a morál
két mosoly közé ékelődik a halál
nappal is virrasztanak sápadt csillagok
sötétek és borúlátók a jóslatok
sivár a táj, a gyep szomjazva nyújtózik
gyenge szálai között a gaz burjánzik
menekülne, törne egyre magasabbra
de letapossa gyarló bakancsok talpa
de ott, a magasban, a fák koronája
napfényben fürdőzik, bő eső szolgálja
dús lombja közt átszűrődik a napsugár
de tövében csak sötétség, minden kopár
majd eljön az ősz, a tél, nem várat soká
lehull a levél, lombja válik halottá
fellélegzik a föld, lágy lepel borítja
végre fényhez jut tövében a legalja
Üzenet odaátról
Mezei István emlékére
“Ma arra ébredtem”, hogy eljött a vég,
arra, hogy “ne bénítson tovább a tél”,
ne virrasszon újra a közöny nálam,
s ne nyomja annyi fájó év a vállam.
“Ma arra ébredtem”, másképp kellene
életet lehelni gyenge testembe,
lelkem is elfáradt, várom az éjjelt,
várom a csendes, örök sötétséget.
Nem búcsúzom, hisz veletek maradok,
akkor is szólok, ha némán hallgatok,
rátok hagyom verseim, gondolatom,
hadd szárnyaljon szavam most már szabadon!
Az idézetek Mezei István “Kitépem magam a tavaszomba” és “Ma arra ébredtem” c. verseiből valók.
kellenél…
álmatlan éjszakák
magányos nappalok
fénytelen villámok
végtelen hajnalok
feledett csókcsaták…
hiányzol… úgy kellenél
hóvirág
dacolva a faggyal törekedsz az életre
hófehér fejecskéddel a fényre érkezve
még erőtlen tested lágy, puha hó öleli
gyenge napsugár bimbódzó erőd növeli
lelkesen kinyújtod karodat az ég felé
bizakodva tekintesz egy új tavasz elé
karodban
csend és nyugalom vesz körül
kint csak egy kis rigó fütyül
érezd, ezt vágytad álmodban
ringatózom két karodban
jázmin
ragyogsz a sötét éjszakában
mint sok-sok ezer fehér csillag
kísér édes, bódító illat
örök szerelem évszakában
bár kecses, törékeny virág vagy
de mégis erős, célratörő
indáidból az életerő
nem múlik, ha jő késői fagy
helyzetkép
ma ilyen időket élünk…
önzés és nyílt harácsolás
napról napra jobban félünk
ideje, jöjjön változás
nyomorba döntött milliók
nélkülöző sok-sok gyerek
sárba tiport illúziók
egyre sokasodó terhek
romos, roskadó kórházak
alulfizetett személyzet
inkább már csak hullaházak
mit felzabál az enyészet
éjszakai fiaskó
sötét fellegek közt bujkáló
sápadt fényű hold virraszt velem
előttem az éjjel, s hullámzó
hangulatom feszíti keblem
ébren vagyok, s fönn a csillagok
próbálnak még utat mutatni
de az éji álomillatok,
félek, nem hagynak elaludni
oly jólesne egy kis pihenés
sötét, mély álomba zuhanás
de elkap egy furcsa bizsergés
éjszakai démontámadás…
valami átsuhan a szobán
érintése hűvös és nedves
már félálomban, kissé lomhán
de érzem, milyen félelmetes
pupillám tág, alvásnak vége
a hűvös, nedves újra kísért
fényt akarok, most, gyorsan, végre
csak cicám nyávog… egy kis tejért
(Takács Mária)