Tiszteljük a kenyeret
Családunk nagyon várta dédimama kilencvenötödik születésnapját. Negyvenhárman voltunk. Tele volt szívünk-lelkünk örömmel, hogy mindezt megélhetjük. Szép napos idő volt. A nagy sátor alatt kényelmesen elfértünk. A terített asztal mellett a csodálatos kert meseszerű dekoráció volt a sok színes lufival. A köszöntés után halk zeneszóra egyesével mentünk kezünkben virággal a szeretetölelésre. Olyan megható volt, hogy szem nem maradt szárazon.
Az ünnepi ebéd előtt elé tettük a nagy, kemencében sült kenyeret, amelynek illata visszarepített bennünket gyermekkorunk világába. A dédipapa tisztje volt felvágni a kenyeret. Amióta elment, azóta a mamáé ez a feladat. Keresztet vetett a kenyérre és kettévágta, elkezdte szeletelni, felemelő érzést váltott ki belőlünk.
A délután nagy része az emlékek felidézésével telt el. Az unokák nagyon figyeltek, sok olyan elhangzott, amiről eddig nem tudtak. Dédi nagyon elemében volt, folyamatosan kérdezett
– Emlékeztek arra, hogy mit mondtam nektek az ételről és a kenyérről?
Kórusban válaszoltunk:
– Tiszteld az ételt! Az ad erőt a testnek! Minden étel megérdemli, hogy ülve fogyaszd el! Tiszteld a kenyeret, mert ha van kenyered és vized, már nem maradsz éhen! –ezt dédipapa mondta, amikor felvágta a mami kemencében sütött kenyerét. A kenyér és annak szeletelése szent dolog volt.
Sokat mesélt a hadifogságról és a kenyeres pajtásáról, akivel egy kis cipó nagyságú kenyérfélét kellett megosztania, ezért kellett olyan bajtársat keresni, akiben megbízik.
– Ha az ember éhezik és szomjazik, sok mindenre képes, higgyétek el nekem! – mondogatta. Dédi még nyolcvan éves korában is sütött kenyeret a vasárnapi ebédhez, amit közösen készítettünk el. Szépen megterítettünk a nagykonyhában, ahol az évtizedek alatt csak a függönyök és a terítők cserélődtek. Festés után mindig akartunk változtatni, de nem engedte.
– Annak ott a helye, fiam! Azért tettük oda a papával.
Friss szappanos mamaillat volt náluk. Az ebédhez tiszta kötényt vett fel, hétvégén pedig szép selyemblúzt. Megtisztelve ezzel az ételt, a vendéget és az ünnepet.
– Mit mondtam nektek az ünnepről? Tudjátok még?
– Igen! Az ünnep az, amikor az érzéseidet és gondolataidat megosztod másokkal, hogy együtt örüljenek veled!
– Mondjátok tovább!
– Nemcsak a testünket, hanem a lelkünket is ünneplőbe öltöztetjük.
– Úgy van! – bólogatott. Mikor egyedül már nem bírta, a szüleimhez költözött. A kemencés-nagyis házat, amihez oly sok emlék köt mindannyiunkat, eladták. Anyáék nem vettek még szeletelt kenyeret. Dédimama örömmel vágja fel a kilós veknit, miután keresztet rajzol rá. Olyan megható tud lenni egy ilyen egyszerű dolog! Megtiszteltetésként éli meg a kenyérszeletelést. Hálát adunk az égieknek, hogy ilyen csodálatos családunk van!
Dédi szülinapja is megerősített minket abban, hogy a szeretet, az összetartás sok erőt ad mindenkinek. A közös emlékek, a jó és rossz dolgok megélése összekovácsolt minket. Amit tanultunk a szüleinktől, nagyszüleinktől és az életből, azt továbbadjuk. Nagyapánk útravalóját a gyerekeink is megkapták.
– Figyelj, tanulj, láss és érezz! Tiszteld azt, aki, és ami megérdemli! A mindennapi élet aprónak látszó dolgai mögött sok minden van, amire nem is gondolunk, mint például egy egyszerűnek látszó kenyérszeletelés.
Mennyi emléket és érzést váltott ki belőlünk! Csodálatos szülinap! Testünk-lelkünk ünneplőbe öltözött, szívünk boldog volt.
(T. Bernáth Panni)