Mosolygó cukor
Indulás előtt megnézte, hogy mindent bepakolt-e a táskájába, amit szeretett volna. Sietett, nem akarta lekésni a buszt. Egy utolsó pillantás az előszobai tükörre, minden rendben van, mosolygott! „Ma jó napom lesz!” Többször csinált már ilyet, és nagyon élvezi, hogy ahány ember, annyiféle válaszreakciót vált ki belőlük. Azon gondolkodott, hol kezdje el.
A buszmegállóban sokan voltak. A komor és hideg reggel még álmosabbá és fáradtabbá tette őket. Mindenki mélyen a kabátjába bújt. Mintha nem akarnának tudomást venni arról, hogy új nap van, és hétvégén karácsony lesz. Elővette a színes cukorkákat, és körbejárt kosárkájával.
– Megkínálhatom egy mosolygós cukorkával? Legyen szép napja! Mosolygós szép napot kívánok! Megédesíthetem a napját? – ilyen kérdéseket tett fel a csodálkozó embereknek, akik kivétel nélkül mosolyogva fogadták el a kosárkában lévő csodacukrot. Pillanatok alatt egységgé változott a várakozó utasok álmos csoportja. Elkezdtek egymással beszélgetni. A pár darab ajándékcukor érzéseket váltott ki belőlük, amit megosztottak egymás közt. Közben megérkezett a busz.
Végigment az ülések között, és a többi utastársat is megkínálta. Jó volt látni, hogy az emberek mennyire megváltoztak egy ilyen pici, apró figyelmességtől. Nagy örömmel ment dolgozni, és eldöntötte, hogy délután a végállomáshoz fog menni. A két kiló olvadó, gyümölcsös- és szaloncukorból még volt bőven. A délutáni rohanás, amikor mindenki siet haza, az érdekes lesz. A végállomáson sok ember megfordul.
Odaállt az egyik forgalmas megállóba, és elkezdte kínálni a cukorkákat. Az emberek arca annyi mindent elárult! Az egyik hölgy azt mondta, hogy nem is tudja, mennyire jólesett neki ez a kedves gesztus, mert szörnyű napja volt. Egy szomorú fiatalember nagyon csodálkozott, hogy honnan van ennyi energiája még estefelé is, és hálásan nézett rá. Volt egy bácsika, aki nem akarta elfogadni, mert ő nem szokott csak úgy ajándékot kapni.
– Pedig ez most ajándék. Tessék csak belemarkolni! – mondta neki mosolyogva. Jött egy anyuka két gyerekkel.
– Anya, ez kedvenc cukrom, elfogadhatom?
– Persze – nevetett az anyuka.
– Milyen aranyos ez a néni! Biztos neki is vannak unokái, ugye, anya? – hallotta a kérdéseket, ahogy felszálltak a buszra.
– Mit osztanak itt? – jött a kérdés egy idős nénitől, aki maga után húzta a sok mindent megélt szakadt bevásárlókocsiját. Szegény ő maga is igen rozoga és ápolatlan volt.
– Semmi különös nincs, csak pár szem cukorka, amit kínálok. Tetszik kérni?
– Hogyne kérnék! Ha ingyen van!? Nem tudom megmondani az idejét, hogy mikor ettem cukorkát utoljára.
– Puha, omlós. Biztosan fog ízleni a néninek! – és adott neki bőven.
Lassan esteledett, és a mai napra szánt gyümölcs ízű olvadó- és szaloncukor fogyóban volt. Többen megálltak beszélgetni, hogy honnan jött ez a furcsa ötlet, ami nem az ajándékozásról, hanem a figyelmességről szól. A mellette lévő fiatal párnak mesélte el, hogy egyszer végighallgatott egy beszélgetést két idős ember közt, akik arról panaszkodtak egymásnak, hogy még egy szem cukrot, ami pedig nem sok, annyit sem kaptak a családjuktól karácsonyra. Pedig őket az is boldoggá tette volna, hogy gondoltak rájuk. Ennek több éve már, azóta minden évben többször is kipróbálja, hogy egy szem cukor milyen hatást vált ki az emberekből. Tapasztalatból mondja, és látják ők is, hogy egy csodacukor szebbé tudja tenni a napot, ha szeretettel adják.
(T. Bernáth Panni)