A kéregető bácsi
A Fedél Nélkül újságot olvasta, amit igyekszik minden hónapban megszerezni. A sok érdekes történet és versek miatt nagyon szereti. Értékes és jobb sorsra érdemes emberek írják le történeteiket, emlékeiket vagy éppen álmaikat. Azon elmélkedett, hogy mennyire nem ismerjük embertársainkat, és milyen gyorsan tudunk ítélkezni mások felett.
Eszébe jutott a bácsi, akinek nagyon sokszor adott egy kis aprót a Moszkva téren. Ma Széll Kálmán térnek hívják. Mindig ott állt a 4-es, 6-os villamos megállójában kis piros pöttyös poharával, nem lehet tudni, naponta hányszor mondhatta el, hogy kenyérkére! Mindig tiszta volt és szappanillatú. A fején svájci sapka, a keze és körme tiszta, olyan igazi papa volt. Sokan adtak neki pár forintot. Egyszer, amikor volt egy szabad délelőttje, arra gondolt, hogy elbeszélget ezzel a bácsival. A reggeli rohanás után ment oda hozzá. Azért akkor, mert tudta, hogy olyankor az emberek csak szaladnak, és sokan, hogy letudják az aznapi jó cselekedetet, bedobnak pár forintot a feléjük nyújtott poharakba. A reggel és délután a legjobb időpont erre. Ezt egy hajléktalantól tudta, mert sokszor előfordult, hogy meg akarta ismerni az embert, akit a sok utcán töltött idő és az életvitele annyira megváltoztatott, hogy a társadalom perifériájára került. Sokféle életet megismert, és próbált segíteni, amikor és ahogy tudott.
Odament a bácsihoz, és kedvesen beszélgetést kezdeményezett. Megkérdezte, hogy van-e kedve egy kávét elfogyasztani vele a közeli presszóban. A bácsi csak mosolygott kedvesen, ment szívesen. Amikor leültek az asztalhoz, nagyot sóhajtott, lehajtotta fejét, és kérdezés nélkül elkezdte mesélni az életét. „Tudja, kedves, én nem vagyok hajléktalan, se igazi koldus. Van egy kétszobás kertes házam Pécelen, ott lakunk ketten az én drága jó Zsófimmal már negyven éve. A kertben terem egy kis zöldség, gyümölcs. Jól elvagyunk, nekem ő volt az első és igaz szerelmem. Van egy fiunk és két unokánk, akik már huszonévesek. Ők messze laknak tőlünk, és nagyon ritkán találkozunk. Akkor is szemrehányást kapunk tőlük, hogy nem tudunk nekik több pénzt adni. Pedig igazán spórolhatnánk, mire költjük a nyugdíjunkat? Az öregeknek már nincs annyi mindenre szükségük, mondta legutóbb a nagyobbik fiúunokánk. Bezzeg a barátjának nagyszülei minden évben odaadják neki a külföldi nyaralásra a pénzt, most fogja kicserélni az autóját, és abba is beszállnak, mert ők igazi nagyszülők, ők tudnak spórolni! – A mamáék nem. Hát ez van! Nekem ez jutott – mondta gúnyos megvetéssel. Soha nem fogjuk elfelejteni azt a látogatást. A fiam is csak bólogatta a fejét. Mennyire elfelejtette, hogy az első lakást mi vásároltuk nekik! Zsófim az utána következő napokban csak sírt és sírt. – Papa, találjunk már ki valamit! Én is csak törtem a fejem, hogy honnan tudnánk valami kis pénzhez jutni. Tudja, kedves, van nyugdíjunk, csak az arra kevés, hogy flancos utazásra és autóra tegyük félre. Nagyon sokat dolgoztunk mi az asszonnyal. A kis otthont, amiben mindennapjainkat éljük, azt ketten építettük, mindig csinosítgatjuk, szépítgetjük, amennyire tehetjük. Egyszer ebéd után bekapcsoltuk a televíziót, és a riporter hajléktalanokat és kéregetőket kérdezgetett az életükről és arról, hogy mennyi pénzt tudnak így keresni. Amit ott hallottunk, hihetetlen volt számunkra, munka nélkül is lehet ennyit keresni? A riport után sokáig gondolkoztunk. Este Zsófikám sírva mondta: –Te, papa, ha felmennél Pestre, ahol senki sem ismer, és megpróbálnál te is az emberek jóindulatában bízva egy kis plusz pénzt keresni, akkor tudnánk Zalánnak adni legalább a nyaralásához. Ha nem leszünk, hátha jobb szívvel fog majd emlékezni ránk.
Tessék most ebbe belegondolni, mit éreztem. Hogy szeressen az unokám, adjam koldulásra a tisztességben megőszült öreg fejem? Nehéz napok és éjszakák következtek, mire szépen kigondoltunk mindent. A szomszédoknak mit mondunk, melyik vonattal hová menjek, hol legyen az állandó helyem, ahol még véletlenül sem találkozhatok Pécelivel. Most itt vagyok, tessék elképzelni, már csak pár hét, és meglesz az összeg, amit gondoltunk. Mondtam az én Zsófimnak, hogy az emberek jók, nem annyira rossz ez, csak az elején.
Arra gondoltam, hogy még egy kicsit próbálok az emberek jóérzésében bízva gyűjteni. Karácsonyra meglesz annyi, hogy Zsófikámat elvigyem egy flancos fürdőhelyre. A szomszédasszony mindig megy, és látom az én drágámon, hogy menne ő is nagyon, csak az fránya pénz… De megcsinálom magunknak magunkért! Az unokám jövőre meg gyűjtsön magának! Köszönöm a kávét! Nagyon jólesett kiönteni a szívemet. Tudom, hogy maga jó ember. Sok forintot tetszett már betenni a piros pöttyös poharamba. Hálásan köszönöm!”
2020
Kíváncsian vártam a 2020-as évet. A ledolgozott sok év után végre nyugdíjba mentem. Lesz időm pótolni mindazt, ami lemaradt. Kirándulni, túrázni. Régi vágyam is teljesülhet, megírni sok történetet. Klubokba járni és utazni. Családdal, barátokkal sokat találkozni. Nagyon sok mindent akartam. Az élet felülírta a terveimet.
Jött a vírus, ami megbénította a világot. Megégette lelkünket, elmaradt az utazás, a barátokkal, rokonokkal való találkozás. Családi ünnepek helyett szeretteink és barátaink elvesztése. Hiányuk fájdalmas megélése. Az állandó gyász érzése. Félelem, fájdalom, bezártság és tilalom.
2020 volt életem legnehezebb éve. Élni akarunk! Várjuk a szebb jövőt! Ahol elmúlik a félelem. Ahol a bánatkönnyek patakja elapad. Mosolyog a gyermek és felnőtt, mert ölelhetik egymást. Várjuk a szebb jövőt, ahol boldogan, egymást szeretve és tisztelve élünk.
( T. Bernáth Panni)