Hogy vagy?
Ez a kérdés századok óta velünk él, hogylétünk után tudakozódik elvben, a gyakorlatban viszont egy udvariassági formulává vált, a nyelvünk része lett, egy kis építőkő, talán felnőtté válásunk egy kis eleme. Ez a kérdés azt is mutatja, hogy akit kérdezünk, azzal a kapcsolatunk közelebbi, hiszen tegező viszonyban hangzik fel ez a kérdés, bár természetesen a magázódó formája is megvan a nyelvben: Hogy van?
Általában ennek a kis építőkőnek a helye a nyelv bonyolult pagodájában a köszönés mögött helyezkedik el, két ember találkozik, ekkor köszöntik egymást, és mindjárt fel is teszik ezt a kérdést, érdeklődve a másik fél állapota felől. Elsődleges célja ennek a kérdésnek a másik fél egészségügyi állapotának megtudakolása, kevésbé irányul a családi vagy pénzügyi állapotának kívánatos ismertetésére. És erre következik a kérdésre adandó válasz, aminek a helyes formája rövid úton ennyi: „Köszönöm, jól!” Ha ez a válasz elhangzik, akkor innen kezdve a társalgás szabadabbá válik, esetleg a kérdés megfordul, és a másik fél kérdezi ugyanezt tőlünk, és mi ugyanezt a pozitív hatást keltő választ adjuk, és ekkor már rá lehet térni a bennünket ténylegesen érdeklő kérdésekre.
Ennek a kérdésnek fejlődéstörténete is van, emlékszem, általános iskolás koromban „proletárosítottuk” a kérdést, a nemesi y végződést a kispolgári i betűre változtattuk, és így „Hogí vagí” lett belőle. De akkoriban már választ sem vártunk, hiszen gyerekek voltunk és nem tudtuk a konvenciókat. De a kérdés megmaradt, a rendszerváltás után is, tehát azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ez egy emberi, udvariassági eleme lett a kapcsolattartásnak.
Kitekintve a világba azt látjuk, hogy ez a szokás nemzetközivé vált, és minden nyelv magába ölelte ezt a formát, legfeljebb a szavak különböznek, de a kérdés célja ugyanaz, hogy van, hogy létezik a másik fél. Az angolban ez a kérdés a bemutatkozási ceremóniának is része, kézfogás és neveink eldarálása után jön az udvariassági formula: „Kedves Önnel találkozni, hogy van?” Mindeközben egy kis kölcsönös meghajlás is megtörténik. Ez az érdeklődés szó szerint a létezésére utal: How are you? Az erre való válasz kis építőköve pedig az, hogy „Finom”, tehát jól vagyunk, köszönjük kérdését.
Más világokban megint csak másképp van ugyanez. A latin világokban a létezést a járás képessége határozhatja meg, a francia azt kérdezi, hogy „Hogy megy Ön?”, amire a sztenderd válasz az, hogy „Jól”. Ez a kérdés is elgondolkoztató, hogy csakis az egészségügyi állapotomra vonatkozik ez a kérdés, hiszen járni a társadalomban is lehet, ott is sikereket lehet elérni, vagy kudarcokba belefutni, az élet szerteágazó.
Van még egy érdekes leágazása a francia nyelvben ennek az érdeklődésnek, ami úgy szól, hogy „Az megy?” – Ca va? Az erre adandó válasz kettéválik, és ezt imádjuk mi, magyarok, akik ismerjük valamelyest a nyelvet. Az egyszerű válasz megismételni a kérdést, immár igenlő formában: „Az megy!” Hogy mi is az az, azt már homály fedi, hogy az anyagi állapotunkat próbálja megtudakolni, vagy esetleg ennél pikánsabb a kérdés, miszerint birtokában vagyunk-e még a képességnek, hogy gyermekeket hozzunk létre, vagy hogy a munkánk jól halad-e, vagy akár mindez együttesen. És amit mi szeretünk magyarok, az a másik, pozitív válasz, hogy „Az gurul, folyik, működik”, franciául Ca roule, melynek a magyar kiejtése egyszerűen az, hogy ’szarul’. És ezt ki nem hagynánk.
A spanyol nyelvben egy kicsivel nagyobb a választék, mint ahogy a territórium, ahol ezt a nyelvet beszélik, is nagyobb, nevezetesen egy egész kontinensnyi. Az óhazában, Spanyolországban ugyancsak felfedezhető a „Hogy megy Ön”, értelmezhető úgy is, hogy ’hogy megy Önnek’, hogy mennek a dolgai, bár ennek kifejtése egyáltalán nem kívánatos, erre is csak az egyszerű „Jól!” válasz adható. Egy alkalommal feltettem ezt a kérdést egy spanyol ismerősömnek: „Hogy jársz?” Erre az illető egy grimaszt vágott, és azt felelte: „Gondolom, nem azt várod, hogy azt mondjam, hogy a lábamon!” Ezen persze mindketten nevettünk egyet, és folytattuk a beszélgetést.
Van a spanyolban ennek a kérdésnek egy másik variációja, ami a magyarban is megvan, csak mi rettenetesen udvariatlannak tartjuk, ez pedig úgy szól, hogy „Mi van?” Dél-Amerikában ez eléggé elterjedt, mindenki használja, és a válasz is kötelező: „Jól!” Helye ennek a formának is a köszönés után van: „Helló, mi van?” – Jól – jön a válasz, és utána bármerre csavarható a szóvirágok halmaza. Argentínában volt szerencsém élni egy ideig, és ott is ugyanez volt a kérdés alakja: Helló, mi van? Ezt kérdezi boldog és boldogtalan, ez utóbbiból kicsivel több van, mint az elégedettekből, ezt a kérdést, amire a kérdezett komor arccal rám nézett és azt mondta: „Most vagy azt mondom, hogy jól, vagy elmesélem!” Erre persze nem került sor, de jó volt látni, hogy más népek is szenvednek a saját rossz beidegződéseiktől.
Nem lenne teljes a kitekintés, ha nem említeném meg a Brazíliai gyakorlatot, ott is létezik a „Hogy megy” kérdés, de ott megelőző csapásokat mérnek egymásra, és azt kérdezik: „Minden jó?” – és erre a válasz ennek a kérdésnek a kijelentő módban való megismétlése: „Minden jó!” vagy „Minden jó, hála Istennek”. Ez egyébként a pozitív brazil életfelfogás rövid leképezése, mivel Braziliában tényleg ez az általános felfogás, holott a valóságban ettől azért egy kicsit távol vannak, de ilyen az alapfelfogás, és ez számomra sokkal szimpatikusabb volt, mint az állandó panaszkodás és sírás-rívás, ami a másik nagy, déli szomszédban alapvető.
A kérdés fejlődéstörténete napjainkban új értelmet kapott, a koronavírus támadásának idején. Ugyanis az udvariassági elemet felváltotta az aggódás, a félelem, hogy ismerősünk, barátunk, szeretteink sora hogy van, elkapta-e véletlenül ezt a rémes betegséget, és ha igen, hogy alakul a gyógyulása. Mert időközben, itt a második hullám során megtanultuk, hogy az egészségünk mekkora érték, melyet nagyon kell védenünk.
Éppen ezért meg kell tennünk mindent, ami a mi kezünkben van: fertőtlenítés, gumikesztyű viselése, maszk használata, kézmosás hazaérkezés után. És mindezek ellenére is megkapható ez az átok, tehát a kérdésnek reneszánsza lett, és valódi érdeklődés övezi a kérdést, amikor feltesszük, és a remény, hogy barátunk, ismerősünk, szerettünk rendben van, és nem éppen az életéért küzd egy lélegeztető gépen, ahol már talán ráveti sötét árnyékát az elmúlás.
Éppen ezért ez a kérdés kibújt a sztereotípia unalmas formája alól, és egyre inkább örömmel és némi aggódással a hangunkban tesszük fel az örök kérdést: – Hogy vagy?
Átszövés
Vad vírus van velünk, vele viaskodunk,
Intésre ispotályba is irányzódunk!
Rettegő remete romlástól reszket,
Utolsó undorító utánérzet,
Sorban söpörte el szeretteinket!
Nincs nyugalom
Nyugalmad keresed, óh, oktalan író?
Nincsen olyan hely, mely nyugalommal bíró!
Hiszen csak egy van, mi mindig más,
Ez pedig maga a változás!
Temető sem az, hol anyóka van, síró!
De hát hol lelhetne a lelked nyugalmat?
Nézd csak az örök, természeti hatalmat!
Minden atom mozgásban van,
Örök forgás az agyunkban,
Az Úr mozgatja az egész birodalmat!
(Vermes – Szeles – György)