A hazugság
A hazugság a gyengék fegyvere
Silány fegyver, én nem élek vele.
Ha hazudni kell, inkább hallgatok,
Nem igaz szót tőlem nem hallotok.
Szavaimnak így megmarad hitele!
Szegény emberek egy gazdag városban
(A Martin)
Sohasem gondoltam, hogy ezek az emlékek egyszer még valakihez szólhatnak, de most, a Hócipő “A Pesti Mikes visszaemlékezései” sorozatából valahogy elém került egy utalás egy Martin nevű emberről, aki egy ciszternában lakott valakivel a Gellért-hegyen és ’56-ban kiment Argentínába, ahol “műkereskedelemmel foglalkozott”.
Nos, én még ismertem ezt a Martint, igazából nem nagyon volt keresztneve neki, még a neje is csak Martinnak hívta és így is utalgatott rá. Hogy pontosan mikor találkoztunk először, azt nem tudom. Mi családostól 1987 júliusában mentünk ki külszolgálatra Buenos Airesbe, letelepedtünk és éltük az életünket. Egyszer nejemmel mentünk a város egyik kevés számú aluljárójában, a Florida nevű főutca egyik fontos kereszteződésében, és magyar beszédünkre felfigyelt egy akkor nekünk idősebb hölgy, akinek egy kis ócskásboltja volt az aluljáró egyik kis helyiségében. Nagyon megörült nekünk, és be is invitált a kis boltjába, ahol a barátságot megalapozandó, vettünk is valami apróságot tőle, és közben elmesélte, hogy hogyan is került ő ki Argentínába. Ebben a boltban ismerkedtünk meg “a Martinnal” is, aki már akkorra egy szép darab, őszes, lógóhajú, nagybajuszú, olyan igazi vén betyár ábrázatú ember lett, valami handikeppel, ha jól emlékszem, mintha az egyik keze lett volna sérült, vagy tán hiányzott is. Nem volt bőbeszédű, a magyar szóra elmosolyodott, de vele nem lehetett jókat beszélgetni, nem úgy, mint Mária nénémmel, akivel valós barátságot kötöttünk ott. Egészen biztosan ott ismerkedtek össze és ott kapaszkodtak össze, két, sokat sérült, egyazon nyelvet beszélő lélek, és összekapaszkodásuknak egy gyerek lett az eredménye, őt Hajnalkának, Aurorának hívták, illetve hívják a mai napig is.
Mária néném sokat mesélt arról, hogy indultak, és hogyan lehetett Argentínában régiségekre lelni, hogy rakták ki az argentinok az elhunytaknak a bútorait úgy, hogy ki se ürítették azok tartalmát, és így tettek szert rengeteg apróságra, rengeteg bizsura, amely között egyszer-egyszer valami igazi ékszer is felcsillant. Ilyen furcsaságokat másoktól is hallottunk, mindenesetre nekik az utca fontos gyűjtőhelyük volt. Emellett Mária nénémnek megvoltak a maga forrásai, ha egy kis pénze volt, elment ezekre a helyekre és vásárolgatott árut magának. Egyes számban mondom ezt, mert a Martinra már sokat nem számíthatott, ő már nem segített be a bolt vitelébe.
Nekem is, mint kezdő gyűjtőnek sokat segített, vásárolt nekem is tételeket, melyeket a város bankjának a zálogfiókjai gyűjtöttek be, és amikor lejártak a zálogok, akkor elárverezték őket, illetve a megmaradt tételeket pedig fix áron meg lehetett venni. Sok-sok apró kis tanácsára, bölcs mondására mai napig emlékszem és alkalmazom is őket.
Egyik nap úgy ’88 vagy 89′-ben kisírt szemmel fogadott, akkor halt meg a Martin. Nem tudtam a pontos okot, de hirtelen halállal ment el, Mária néném meg nem tudván okosabbat tenni, a munkába menekült, bár ez a menekvés a süllyedéssel járt együtt, akkoriban Argentínában erős infláció uralkodott, és akár havi szinten is 100 %-kal csökkenthetett a hazai pénz értéke. Ilyenkor az emberek mindent vesznek, csak régiségeket nem, és hát valljuk be, Mária néném áruja inkább volt ócskáspultra való, mint nemes régiségkereskedőhöz, akiknek boltja a feje felett, az utcán roskadozott az árutól és kongott az ürességtől. Azt a kis bolthelyiséget se tudta már soká fenntartani és onnan is kikerült. Ekkor már csak otthonról tudott “dolgozni”, kis megbízásokat teljesített, eladogatott ezt, azt, amit kértek tőle.
Amekkora lelke volt, mindig volt valaki, akit gyámolított. Élt akkoriban Buenos Airesben egy idős magyar hölgy, egy nemes asszony, Bíró Anna. Felvitt hozzá, és vele is barátság szövődött, Anna néni egy kis lakásban lakott az elnöki palotától, a Casa Rosada-tól 3 saroknyira. Akkor már 90 felé járt, akinek a lakásában egy egész indián gyűjteményt tárolt, mert ő még 75 éves korában is az indiánok között élt a brazil őserdők valamelyikében. Amikorra én megismertem, már egy kis töpörödött öregasszony volt, de éles elmével és jó szemmel figyelte a világot. Persze, az értékeire már jó előre megvolt a “vevő”, az Antorcha (Fáklya) nevű alapítvány, aki a teljes lakás minden elemét magáénak tudta. Így ott süllyedt el az a 2 Derkovits-akvarell is, amit Anna néni nekem ígért és hatalmas egészalakos portréja is valahol ott lappang. A magyar tudomány meg talán nem is tud az egész Bíró Anna-jelenségről semmit.
Mária nénémmel a kapcsolatunk nem szakadt meg, csak megnehezült, miután mi hazajöttünk 92 januárjában. Neki mindig voltak nagy tervei, és mindig volt egy-két olyan darabja, amelyből nagy pénzeket remélt, de sohase tudta ezeket elérni. Volt egy 50-60 lapból álló híres emberek kézjegyét viselő gyűjteménye, többek között Rodin is benne volt, volt egy Degas-rajza, ami talán még igazi is lehetett, az Utrillo-képpel ellentétben, amely biztosan hamis volt.
Buenos Aires akkoriban főhadiszállása volt a hamisításoknak és a hamisítóknak, tehát nagyon óvatosnak kellett lennie mindenkinek, aki ott árut vásárolt, bármit, bármilyen körülmények között.
Amit mindig csodáltam Mária Nénémben, hogy egész életében olyan optimista volt, és lelkes, és tervező. Ő, akinek gondjai voltak a számokkal, a szó valós értelmében.
A vészkorszakot még Magyarországon élte át és az akkori félelmek, rettegések és szenvedések következtében a számolási készsége sérült, és nagyon nehezen számolt, nehezen is írt, girbegurba nagy betűit megszoktam és el tudtam olvasni, néhány levelét, melyet még nekem írt faxon, akkor ki tudtam bogarászni, de már közösen nem tudtunk lebonyolítani semmit, mert a távolság ezt már megakadályozta.
Azt hiszem, hogy 1998-ban, amikor visszamentünk nosztalgiából kifolyólag Argentínába, talán még találkoztunk és egy-két ügylet gondolata tán fel is merült, de a távolság és a gyorsan folyó idő ezt elmosta. A lányával biztos, hogy beszéltünk telefonon, Mária néném őrizte a függetlenségét, de már egyre nehezebben élt, nyugdíjra nem számíthatott, és nem tudom, mi van, vagy lett vele. Hová tűnt ő és hová tűntek a tervei, melyeket mindig kedvvel dédelgetett magában. Még én segítettem őt talán a Sotheby’s-hez bekeveredni, az autogram-gyűjtemény még érdekelte volna az árverő házat, de a többi darabhoz nem viszonyultak érdeklődően.
Buenos Aires szegényebb lett néhány érdekes emberrel, akik egy időben az utcáin éltek és az élet tárgyi anyagainak körforgását bonyolították. Érdekes időben érdekes emberek voltak, akiket néhány szerencsés emberen kívül nem vett észre senki. Így is múltak el, mint az inflációs idők, szegény, szegény emberek egy gazdag városból.
(Vermes – Szeles – György)