Az én barátom
Több mint egy hete már, hogy az én barátom itt hagyta ezt a földi árnyékvilágot, de a fájdalom nem múlik, és úgy látom, feldolgozni sem lesz egy könnyű folyamat. Ha ott lettem volna, amikor a Halál angyala elragadja őt, figyelmeztettem volna, hogy nagyon vigyázzon, értékes terhet visz, egy nagy embert tesz le az Úr elé. Valahogy olyan érzésem van, hogy az Úr tervez valamit, mivel a legjobbjainkat viszi el tőlünk!
Matematikailag könnyű kiszámolni a barátságunk tartamát, mert tízévesek voltunk éppen, amikor találkoztunk a Kispesti Petőfi Általános Iskolában, tehát a barátságunk 61 évig tartott.
A dolog úgy esett, hogy mint ötödikes tanulók, épp becsöngetés után újra az osztályteremben voltunk, és megjelent az osztályfőnökünk egy magas, bicegő fiúval, mivel annak el volt törve a lába, és járógipszben volt már akkor. Letett az osztály elé egy széket, ráültette a fiút, utána hozzánk fordult, és közölte, hogy ő lesz az új osztálytársunk attól a naptól kezdve. Amikor a bemutatási ceremóniának vége lett, odasomfordáltam ehhez a gyerekhez, kezet nyújtott, kezet fogtunk, és azóta nem engedtük el egymást. Az idők folyamán olyanok lettünk, mint a testvérek, aminek volt is logikus magyarázata. Nekem egy nálam hat évvel fiatalabb húgom volt, nem volt fiútestvérem, ő pedig egyke volt, idős szülők egyetlen gyereke. Így könnyen összeforrtunk, azonos volt az érdeklődésünk, akkor még nem hívták hobbinak az ilyesmit, mindketten rengeteget olvastunk, erről lettünk híresek, az iskola legolvasottabb gyerekeinek számítottunk. Könnyen és gyorsan tanultunk, így volt szabadidőnk, amit gyakran töltöttünk el együtt. Nekem már volt biciklim, tehát rendszeresen jártam át hozzájuk, Wekerlén, az Almavirág téren laktak, egy egyemeletes házban, kétszobás, szokványos wekerlei lakásban, négyen laktak, mert a szülei mellett a nagymamája is velük lakott.
Akkor sem váltunk el egymástól, amikor befejeztük az általánost, és szétfutottunk, ő a Wekerle területén lévő gimnáziumba került, én pedig Zuglóba, a Kertészeti Technikumba. Ettől függetlenül rendszeresen jártunk át egymáshoz, a barátság nem szakadt meg. Lelkesítettük is egymást, ki hová, melyik egyetemre menjen. Neki ki volt kövezve az útja az Orvostudományira, mivel édesapjának volt “Szochazája”, ez egy magas kitüntetése volt a kornak, ott is dolgozott az öreg, de mindez együttesen is csak a fogorvosi szakra volt elegendő, barátom ezt el is fogadta és megkezdte tanulmányait. Én a Kertészeti Egyetemre nyertem előfelvételt, ami azt jelentette, hogy be kellett vonulnom katonának, és születésnapom másnapján be is vonultam, természetesen a barátom volt az, aki elkísért, nagyon jólesett tőle, mai napig nem felejtettem el. Miután leszereltem, együtt mentünk a Balatonra nyaralni, és együtt láttuk az éppen akkor Csehszlovákiába bevonulni induló csapatokat, tankokat és egyéb harci járműveket a vasúti kocsikon. Nem volt három hete, hogy leszereltem, így el lehet képzelni, hogy megszédültem egy pillanatra, hogy milyen szerencsénk volt!
Azután elkezdtem én is az egyetemi életet, de itt sem hagytuk el egymást, a Kertészeti Egyetem Klubja is jó lehetőséget adott, de a kollégiumban is voltak bulik, és az én barátom gyakran volt velünk. Itt már többes számot használok, mert én az évfolyamon megismerkedtem egy lánnyal, akinek elkezdtem udvarolni, és vele együtt szerveztünk programokat, amikhez ő is csatlakozott. Egy ilyen kollégiumi buli során egyszer csak rámutatott egy lányra, és azt mondta, máig nem felejtem el, hogy “Annak a lánynak, ott, kifúrnám a bal felső hármasát!” Nagyképű, orvosi duma, de bemutattuk őket egymásnak, és ebből a bemutatóból házasság lett, mely barátom utolsó lélegzetéig tartott. Két fiúgyerek született a házasságukból.
Ahogy ő elkezdte a fogorvosi gyakorlatokat, azonnal beparancsolt magához engem, és lelkesen gyakorolt rajtam, olyan sikerrel, hogy azután negyven évig más nem nyúlt a számba, és a fogaim jó állapotban voltak mindig. Mindketten még az egyetemi évek alatt megházasodtunk, természetesen egymás tanúi voltunk, és az esküvői eseményeken is jelen voltunk.
A barátságunk fokát mutatja, hogy amikor eljött az idő, hogy fészket rakjanak, és belevágtak egy építkezésbe, akkor menedékre volt szükségük, és nálunk laktak ezalatt az idő alatt. Ezt az időt is átvészeltük úgy, hogy egy hangos szóváltás nem volt köztünk. Mi akkor már egy wekerlei tetőtér-beépítéses lakásban laktunk, oda húzódtak be ők is.
A barátságunk terjeszkedett, amellett, hogy a lányok is nagyon jó barátok lettek, még további kapcsolatok is születtek ebből, a legtartósabb barátság egy másik, nálunk pár évvel idősebb orvos házaspárral alakult ki, az ő hozzájárulásuk az volt, hogy megtanítottak minket tarokkozni, ami egy remek játék, négy ember játssza, de hatosban is lehet, ilyenkor két ember mindig kimarad.
Nem lazult a barátságunk akkor sem, amikor mi kimentünk külszolgálatra Argentínába, minden nyáron, amikor hazajöttünk szabadságra, azonnal rohantunk hozzájuk. Innen éreztük a változásokat, mi ugyanis 1987-ben mentünk ki, és 1992 első napjaiban jöttünk haza, tehát a rendszerváltást kinn éltük át, de valamit megéreztünk a barátaink magatartásán. Tehát mi visszajöttünk egy országba, ahol beszéltük a nyelvet, csak nem értettük, hogy mit mondanak rajta! Azért hamar visszailleszkedtünk, és a barátság folytatódott, rendszeresen látogattuk egymást, hol kártyaparti, hol főzőcske, valami mindig volt. Azt külön ki kell emelnem, hogy az én barátom Ingrés hegedűje a főzés volt, kiválóan főzött, rendszeresen vetélkedtek az én nejemmel, aki ugyancsak kiváló szakács. Szóval az élet visszaállt a maga kerékvágásába, a gyerekek növekedtek, gimnáziumba kerültek, és a dolgokat kezdtük újra megszokni.
Barátomnak lett a Körút – Üllői út sarkán egy magánrendelője, ott is dolgozott és az SZTK-ban is, mindenki tette a dolgát. Ez egészen addig tartott, amíg be nem csapott a mennykő, ha jól emlékszem, 1994-ben történt.
Pont a Nőnap előestéjén, szombat este nálunk kártyáztunk, aztán rendben elvonultak. Másnap annyit hallottunk, hogy a barátomnak fázik a keze és kesztyűben főz. Rákövetkező napon már olyan rosszul volt, hogy kórházba vitték, és a keringés biztosítására egy hasi aortaműtétet hajtottak végre rajta. Néhány nappal később jártam nála, akkor már mindkét lábfején hatalmas vízhólyagok voltak, és az ujjvégei is nagyon fájtak. A hét végére a kórház orvosai azzal a javaslattal álltak elő, hogy az egyik lábat amputálni kellene. Orvos barátunk ezt meghallotta, és ellenkező javaslattal állt elő, át kell vinni őt a Tétényi úti kórházba, ott egy ismerős orvos ennek a szakembere. Ez meg is történt, és az ottani orvos is megkezdte a gyógyszerezést, de eredmény nélkül. Kb. 6-8 hétig volt ilyen állapotban ott, javulás nem volt, az egyetlen dolog, amit kért, az a sárgadinnye volt. Emiatt hol a neje, hol én mentünk a nagybani piacra, és kartonszám vettük a sárgadinnyét, szerencsére ekkor már volt spanyol áru, és ez valóban enyhítette a fájdalmait. Sajnos a legjobb kezelés mellett is elhalt mindkét lábfeje, és az utolsó ujjpercei is elhaltak és elkezdtek lefűződni. Miután a szepszis miatt már félrebeszélt, így nem volt más döntés, mindkét lábát térd alatt amputálták. Már a műtét utáni napon kitisztult az elméje. Elfogadta a helyzetét, de azt nem, hogy ő egy ápolási probléma maradjon. Ő fogorvos volt, és dolgozni akart. Megható volt látnom, ahogy félálomban a jobb kezével körző mozdulatokat végez, mintha fogat fúrna. Abban már megállapodtak a nejével, hogy végigcsinálják a gyógyulás hosszú útját, ott van a két fiú, akik miatt érdemes küzdeni. Nekiláttak, és végigvitték, amit elterveztek.
Kikerült a kórházból, és otthon lábadozott, kerekesszéke már volt, de műlába még nem, és ott volt még egy gond, a lefűződni vágyó legfelső ujjpercek, amik most egy fekete csonkként meredeztek az ujjai végén. Ezeket kellett szegény barátomnak nézni majd fél évig, amikor is végre már nem tartotta őket semmi, és szépen lassan kisollóval le lehetett szedni őket, a nagyobbik fia segítségével. Csak egy kis információ: úgy tarokkoztunk, hogy egy műanyag síndarabot tettünk elé, ebbe beállítottuk a lapokat, és ő akkor meg tudta fogni baj nélkül őket.
Aztán eljött az idő, és kapott két műlábat, és elkezdhetett járni tanulni. Jó síelő volt, ez is segített neki ebben a folyamatban. Végül, amikor az ujja vége beforradt, elkezdhetett újra dolgozni. Volt egy magasra állított zongoraszéke, amit a fenekéhez igazított, arra támaszkodva tudott állva dolgozni. Mivel remek fogorvos és szájsebész volt, mindent meg tudott csinálni, amit manuálisan meg lehet oldani. Persze, beépítést, fogépítést már nem tudott vállalni, de egyébként remekül működött.
Majd eljött az idő, amikor a főzést is visszavette a családtagjaitól, és ő főzött. A tragédiáját követő 11. évben nagy öröm érte, kisebbik fiától unokája született, akivel nagyon szerették egymást. Sokat beszélgetett a kisfiúval, nevelte, mesélt neki, boldog volt vele. Ahogy a gyerek nőtt, úgy egyre jobban értették egymást, és voltak közös érdeklődési területeik is.
Visszaálltak bizonyos események. Attól kezdve, hogy beköltöztek a házukba, minden karácsony másnapján, a 26-ai napon náluk ebédeltünk, ilyenkor a barátom mindig halat készített, a legkülönbözőbb formában. Mivel a kisebbik fia és én szárazföldiek vagyunk, és nem eszünk semmiféle halat és herkentyűt, mi mindig bélszínszeletet kaptunk, frissen sütve. A családok többi része halevő volt, ők boldogan pusztították a nagy tepsiben tekergő halat.
Az én barátom nagy beszélgető volt, nem kímélt se istent, se embert, de minden témához hozzá tudott szólni, legyen tudomány, transzcendencia, pszichológia, vagy bármi más, és politika, főleg politika. Ilyenkor nem tudta megállni, és azonnal rágyújtott, holott asztmás volt, már gyerekkorától kezdve, de úgy látszik, hogy a nikotin az egy csendes, de kitartó drog, és nem volt képes letenni, de az is lehet, hogy nem is akarta. Az alkohollal sosem volt gondja, ahogy korosodott, egyre kevesebbet ivott, és ha ivott is, mindig kulturáltan. Ő inkább sört ivott, mostanában már csak egy fél doboznyit.
Talán tudtam érzékeltetni, hogy egy nagy ember, nagy betűvel EMBER ment el, csendesen, hirtelen, tehát a hátramaradottaknak jobban fáj, de miért fájjon, amikor emlékezni fogunk rá, amíg a gyerekeink élnek, bizonyosan.
A tragédia bekövetkezte utáni belső tartása, lélekjelenléte, az akarata, ahogy fel akart épülni, és ahogy életét vezette, mindenképpen példaértékű. De ugyanilyen dicsérő szavakat kell, hogy mondjak a feleségére, aki végig mellette maradt, szerető támasza volt, vele együtt tette a dolgát, ő lett a sofőrje, ápolója, amikor kellett. Két csodálatos ember barátságát kaptuk a jó sorstól, és erre csak büszkék lehetünk.
Szülőföld
A szülőföld eltéphetetlen kapocs.
Tőle mindig erős érzéseket kapok!
Itt tanultam, itt lettem szerelmes,
Itt építettem, itt lett a nejem terhes.
Elhagyni nehéz, csak ha az asztalra csapok!
Rom-ánc
Nem sokáig tartott nálunk ez a románc,
Megrepedezett, mint lábason a zománc.
Te tőlem elfordultál, mint kulcs a zárban,
Én megfeneklettem, mint kerék a sárban,
Hajh, hát addig se tartott minálunk a tánc!
(Vermes – Szeles György)