Legnagyobb kalandom
Mivel én utazó kereskedő voltam aktív életemben, így elég gyakran estek meg velem különböző kisebb-nagyobb kalandok, amik egy utazás során majdhogynem természetesek. Rengeteg pontján jártam a világnak, beutaztam mind az öt kontinenst, valójában csak fekete Afrika maradt ki, mint még meghódítandó terület.
Ez a kalandsorozat, melyről be kívánok most számolni, életem legérdekesebb és egyben legboldogabb időszakában esett meg velem. Úgy történt, hogy én lettem a Chemolimpex nevű külkereskedelmi vállalat dél-amerikai irodavezetője 1987 és 1991 között. Ez azt jelentette, hogy én voltam felelős a dél-amerikai kontinensen lezajlott üzletekért, illetve azok elősegítéséért. Kitelepültem családommal együtt Argentínába, és onnan utaztam rendszeresen kontinensszerte.
Ez a történet a 90’ években esett meg velem, illetve velünk, mert volt egy ügynökünk, aki több latin országért volt felelős, és ebben a históriában ő is főszereplő, velem együtt. Én akkor még nem jártam a közép-amerikai régióban, az ügynököm, és addigra mondhatom, hogy barátom, nevezzük Ericnek, erősködött, hogy nekünk el kéne utaznunk Közép-Amerikába, szélesítendő üzleti kapcsolatainkat. Nagy nehezen ráálltam, és elkezdtük szervezni az utazást, Nicaragua – Honduras – San Salvador és Guatemala célországokkal. Ennek persze az volt a módja, hogy elkezdtem a vízumokat megszerezni, ilyenkor általában írtunk egy udvarias levelet az illető ország argentínai nagykövetségének, hogy szíveskedjenek nekem vízumot biztosítani a beutazáshoz. Ez annak rendje és módja szerint meg is történt, felvettem a vízumokat, megvettük a repülőjegyeket, szállodákat foglaltunk, megbeszéltük, hogy ki mit visz magával, ismertetőket, esetleg mintákat. Az utazás időpontja augusztus legvégére esett, és ilyenkor az volt a szokásos helyzet, hogy Miamiba kellett utazni, és onnan átszállásokkal a helyi járatokkal továbbmenni, ez persze amerikai tranzitvízum felvételét is jelentette. Ennek az volt az előnye, hogy amerikai géppel lehetett menni, emlékeim szerint az American Airlinesszal kezdtük meg az utazást. Amire viszont nem voltunk felkészülve, mert nem ismertük a meteorológiai körülményeket, hogy pont abban az időben, augusztus utolsó napjaiban erős viharok járják azt a vidéket, így Buenos Aires légterében is hatalmas viharfelhők mutatkoztak.
Beszálltunk a gépbe, és annak rendje és módja szerint fel is szálltunk, ráálltunk a repülési pályára, bár azt észrevettem, hogy a pilóta egy hatalmas felhőtömb oldalán repült, gondolom, nem akart beszállni a felhőbe, elkerülendő a felesleges turbulenciákat. A repülési magasság elérése után elkezdték a soron következő étkezés felszolgálását, amikor is zavar támadt a személyzet sorai közt, kisebb kapkodással abbahagyták a vacsora tálalását, és a személyzetet is leültették. Mi az egyik ajtó melletti első sorban ültünk, velünk szemben ült le két stewardess, akik közül az egyik egy elegáns mozdulattal kivette az én ülésemből a hányózacskót, és az ölébe helyezte. Ezek után nagy vihart képzeltem el, mert belegondoltam a helyzetbe. Viszont hosszú ideig nem történt semmi, még csak turbulenciákat sem érzékeltünk, de egyszerre egy hatalmas ütést éreztünk a gépen, egy olyan hang kíséretében, mint amikor valaki az autójával ráfut egy nagy kőre, és az üt egyet a járművön. Nem tájékoztattak, de nem lehetett más, villám csapott a gépbe. A gép védelme jó volt, érzékelhetően nem történt semmi komolyabb baj, és egy fél óra múlva, teljesen sima repülés után feloldották a pilóták a zárlatot, és az étkezés megkezdődött, és teljesen sima repüléssel elértük Miami repterét.
Az első átszállással elértük Nicaragua fővárosát, Managuát. Itt nem történt semmi említésre méltó, annyit észre lehetett venni, hogy a város praktikusan földszintes, a fák magasabbak, mint az épületek, kivéve a szállodánkat, ami több emeletes volt, hatalmas mangófával az udvarán. Ennek oka a pár évvel azelőtt lezajlott földrengés volt, ami letarolta a várost, és nem mertek magasabb épületeket emelni.
Nicaragua után Honduras következett, Tegucigalpa egy érdekes város, de jellegtelen. Azt észrevettük, hogy a fontosabb emberek fegyvert hordanak, jónéhány tárgyalópartnerünknek pisztoly volt az övébe dugva. Nem tudjuk, miért volt ez a fegyverkezési hajlam, bennünket nem fenyegetett senki és semmi.
Innen mentünk tovább San Salvadorba, ahol is kezdődtek a bajok. Délutáni gépünk volt, valamelyik helyi járattal rendben meg is érkeztünk San Salvador repülőterére, ahol is elkezdődött a kálváriánk.
Ericet simán beengedték a határőrök, viszont amikor rám került a sor, engem nem fogadtak utazóként, és bevittek az irodahelyiségbe. Nem tudtam, mi a gond, de elmagyarázták. Az volt a helyzet, hogy a vízumomban volt egy súlyos helyesírási hiba, a pecsét szélén nem az állt, hogy San Salvador, hanem „l” nélkül, San Savador szerepelt ott, tehát a bevándorlási tisztviselő úgy vélte, hogy én vízumot hamisítottam, tehát rossz szándékkal közelítem meg az ő országát, tehát engem ki kell az ő országából utasítani, és másnap reggel az első géppel el kell hagynom az országot. Persze vita alakult ki, elmondtam, hogy én követségi ember vagyok, még ha kereskedő is, tehát nem követhetek el ilyen bűncselekményeket, nem is vagyok rá képes, tisztázzák az ügyet a buenosi nagykövetségükkel, mert én tőlük kértem és kaptam ezt a vízumot. A vitába Eric is beszállt, és kétórás küzdelem után a tisztviselő engedett és bepecsételte a belépést engedő stemplit. Ezek közben persze öreg este lett, az utolsó járatok is elmentek, amik a várossal kötötték össze a repteret, minket egy, a személyzetet is szállító kisbusz vállalta, hogy bevisz a városba. Bőrönddel, kézitáskával együtt beültünk a kisbuszba, ez már este fél kilenc után lehetett, és elindultunk a városba, ami legalább 15 kilométerre volt a repülőtértől. Pár perc utazás után megállítottak minket egyenruhás alakok, katonáknak néztek ki, kalasnyikovok szegeződtek ránk, ezeket azonnal felismertem, hiszen magam is ilyen fegyvereket kellett, hogy pucoljak katonakorom alatt. Kiparancsoltak minket a kisbuszból, és azt az utasítást adták, hogy toljuk át a buszt az út másik oldalára, de ezt a parancsot nem lehetett végrehajtani, a busz ugyanis megfeneklett az út közepén lévő árokban. Ezek után az volt a következő utasítás, hogy menjünk akkor magunk át, és a kukoricásban feküdjünk le hassal lefelé a földre. Ezt teljesítettük, és ezután a fegyveresek módszeresen megmotoztak mindenkit, elvették az értékeinket, készpénzt legfőképpen, de a pénztárcánkat visszadobták, elég volt kiüríteni azokat. Amikor végeztek, azt a parancsot kaptuk, hogy maradjunk ott ebben a helyzetben további tíz percig, akkor nem lesz bántódása senkinek sem. Fegyelmezett emberekkel voltam, így is történt, aztán felálltunk. Azóta is emlékszem, hogy még este kilenc tájban is meleg volt a salvadori föld. Visszamentünk a buszhoz, hogy lássuk, hogy onnan mit vittek el, mivel nekem minden értékem a nagy szürke aktatáskámban volt, hatalmas megkönnyebbülés volt látni, hogy megvan, és nem is törték fel, mivel rátekertem a számkombinációt, így könnyen nem lehetett nyitni, és amúgy is, tele volt prospektussal, nehéz volt, mint a só. Így otthagyták, akárcsak a nagy Samsonite bőröndömet, lévén az nagy is volt, nehéz is volt, és nem akartak felesleges dolgokat cipelni.
Fogtuk magunkat, és kitoltuk a kisbuszt az árokból, szerencsére semmi baja nem esett, és bevonultunk a városba. Persze dühöngtünk, káromkodtunk, ahogy az ilyen kaland után az ember megpróbál megkönnyebbülni. Ezek az emberek persze megfenyegettek minket, hogy ne merjünk a rendőrséghez fordulni, de bizonyos lépéseket meg kellett tennünk. Ericnek ugyanis eltűnt több irata, szerencsére az útlevele nem, de a hitelkártyája eltűnt, és pár száz dollárnyi készpénze is levegővé vált.
Megtaláltuk a szállodánkat, ahol résztvevő arccal hallgatták, hogy mi történt velünk, azután elfoglaltuk a szobánkat, utána leültünk valamelyikünknél, és megittunk egy dupla Whiskyt, miközben számot vetettünk a veszteségeinkkel. Nekem őrült szerencsém volt, mivel a nagy szürkében megmaradt az összes okmányom, útlevél, repülőjegy, hitelkártya és a készpénzem is, míg Eric táskáját kinyitották, és eltűnt az Amex kártyája és a készpénze is, a kártyát pedig le kellett tiltani. Az American Express munkatársai nagyon együttérzőek voltak, kérdezték, hogy tudnak-e valamit segíteni, de ebben a helyzetben nem volt sok teendőjük. Aztán ültünk, Eric próbált káromkodni, de csak egy mondatot tudott, azt ismételgette: „A kurva anyja, aki szülte!” Én ezt sokkal cifrábban tudtam volna intézni, tudjuk, a magyar nyelv erre kiválóan alkalmas. Annyi biztos, hogy ezután én voltam a fizető, mert Ericnek erre már nem volt eszköze.
Nem emlékszem semmi másra, hogy mit csináltunk Salvadorban, kivel találkoztunk, csak a megkönnyebbülésre emlékszem, amikor elhagytuk San Salvador légterét, és megérkeztünk utunk utolsó előtti állomásához, Guatemala városba. Én is csak onnan mertem megírni a Chemolimpexbe, hogy mi történt, ilyen esetekben jelentést kellett küldeni az anyavállalatnak.
Guatemalában könnyű volt a dolgunk, nekem ott volt egy régi ismerősöm, egy mérnök, akit még Spanyolországból ismertem, ő valahogy kikerült Guatemalába, az egyetlen növényvédőszerekkel is foglalkozó gyárba, vezetőnek. Megörültünk egymásnak, és jó hangulatban telt az időnk, még arra is jutott, hogy elmenjünk Antigua Guatemalába egy városnézésre. Így ebből az országból jó emlékeket vittem magammal.
Utunk utolsó állomása Miami volt, első pillanatra az ember nem értené, hogy miért, de az a helyzet, hogy Miami a kapocs Közép-Amerika és a világ között, nagyon sok cégnek ott van a székhelye vagy leányvállalata, vagy ügynökségi kapcsolatokon át működik.
Megérkeztünk Miami repülőterére, ahol simán bejutottunk az országba, és mentünk az autókölcsönzőbe, hogy kocsit béreljünk. Itt egy érdekes helyzet mutatkozott, ugyanis akció volt éppen, Cadillac kocsikat adtak bérbe normál tarifával, amitől Eric megőrült, annyira tetszett neki a gondolat, mondta is nekem: „Doktor, egy Cadillac egy normális kocsi áráért!”. Szóval és tettel kibéreltünk egy Cadillacet, valóban olcsó volt, és nekem volt annyi eszem, hogy „All risk” biztosítást kötöttem, ami kicsit drágább volt, de minden kockázatra fedezetet nyújtott. Eric persze rám bízta a vezetést, én akkor jártam Miamiban először, és automata kocsit is először vezettem. Ő persze rutinié volt Miamiban, tehát ő elvitt engem a szállodámhoz, és aztán onnan továbbment az övéhez, mert az én szállodám drága lett volna neki.
Ez volt a vesztünk, mivel másnap, mielőtt indultunk volna tárgyalni, jött egy telefon tőle, hogy: Doktor, ellopták a Cadillacet! Mivel én voltam a bérlő, így taxiba ült, és eljött értem, elmentünk együtt a rendőrségre bejelenteni az esetet. Az ottani körzeti rendőrőrs épülete kísértetiesen hasonlított a budapesti Teve utcai palotához. Odamentünk, beléptünk, egy nagy térben középen volt egy portáspultszerű kiképzés, a közepén éppen egy fekete, egyenruhás hölgy állt, ő fogadott minket.
– Mit akarnak? Á, ellopták az autót, értem. Megvannak az okmányok és a kulcs?
Mutattuk, hogy megvannak.
– Hol hagyták a kocsit utoljára?
Eric megmondta. Ezután fogott egy kis alakú jegyzettömböt, ráírt egy számot, letépte, átadta, és annyit mondott, hogy ezzel a számmal mehetünk a kölcsönzőbe ügyintézni.
El is mentünk, ahol is úgy fogadtak minket, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy eltűnnek a Cadillacek a városban, tudomásul vették az esetet, és mivel nekem All risk biztositásom volt, ami a lopásra is kiterjedt, közölték, hogy nekünk csak annyi a dolgunk, hogy választunk egy másik kocsit, a többit ők intézik a biztosítóval. Ez óriási megkönnyebbülés volt nekem, mivel nem szerettem volna életem végéig fizetni egy Cadillacért. Kaptunk egy egyszerű kis Pontiacot, amit öröm volt vezetni.
Azután még egy vagy két napot voltunk Miamiban, felkerestünk néhány üzletfelet, és ezek lezárása után visszarepültünk Buenos Airesbe, ahol túláradó szeretettel öleltem meg a családomat, mert megtanultam a család és az élet értékét.
Összefoglalva ezt a rémes kalandot: az ember egy ilyen helyzet után megtanulja értékelni az életet, jobban megérteni, hogy mi az értékes és mi a fontos az életben, tehát más emberként jössz ki egy ilyen helyzetből, mint amilyen előtte voltál. Akaratlanul is megtanulsz súlyozni, ami tényleg jó adottság az élet folyamán.
(Vermes – Szeles – György)