Félhomály
Az alkony színeváltozásában
a haldokló, állott idő
nem kapott túl sokat.
A sötéttől zsugorodó tájon
a könnyablakon át integető,
vastag törzsű platánfák
cédrusokká karcsúsodva nyúlnak.
A magam anyagán formált
reszketés eltévedt nyila
a küszöböt átlépve talál el.
A félhomály tükrén
a gondok összekuszálódva
tekerednek rám,
szorosan megbéklyózva.
Bénultan rogyva a gyertyafénybe
minden csak vibráló körvonal,
múlt és jelen összemosódnak.
A pislákoló láng szűkén
rám talál a félelem, sakkban tart,
s belém harapva már sebbe mar.
(Vitos Irén)