Macskáink
Mert élni lehet
macska nélkül is soká,
de ugyan minek?
Több mint negyven éven keresztül éltünk macskákkal. Most lesz egy éves Y, az eddig – és várhatóan végleg – legutolsó cicánk.
Kisgyerekkoromban vidéki nagymamámnál cicázhattam, ha a cica is úgy akarta. Általában nem akarták, nem is értem, miért. A széles nagy ágy alatt kötöttek ki. Ameddig elég kicsi voltam, utánuk másztam és megsértődtem, ha megkarmolt vagy rám fújt valamelyik kis egerésző. Mert az volt a fő feladatuk.
Egyszer Pesten is volt két napig egy tarka kismacskám. A házunkkal szemközti iskolám sarkán “találtam”. Nagyon bújós, aranyos cica volt, boldogan vittem haza. Sajnos az anyai szigor egy éjszakát adott neki a lakásban. Kicsit ugyan elgondolkodott, amikor reggel a cica nyávogására azonnal fölkeltem. „Na, ilyen se volt még, én bezzeg költögethetlek órákig!” – de a cicát be kellett vinnem az iskolába, hogy gazdát kerítsek neki. Sikerült.
Már férjnél voltam, Édesanyámmal és öcsémmel laktunk egy aránylag nagy lakásban. Egyik délután öcsém nagy boldogan beállított egy kisebb cipősdobozzal, ami gyanúsan nyávogott. A kukából szedte ki, meghallotta Dögsike elkeseredett sírását. Naná, hogy az öcsémnek megengedte édesanyám, hogy megtartsa a tenyérbe beleférő, kis, bolhás, cirmos kandúrt. Imádtuk, ahogy a nevéből is látni. Vittem orvoshoz, kaptunk bolhairtót, fürdettük, nagyon nehezen értük el, hogy maga maradjon, albérlők nélkül. Velünk élt négy éven keresztül. Gyönyörű, méltóságos nagy kandúr lett belőle. Természetesen piszkosul el lett kényeztetve. Három év elteltével szétvált a család, édesanyám és öcsém egy szerencsés lakáscserével a második szomszédba költözött, nekünk pedig megszületett az első fiunk. Nagy volt az öröm, kivéve Dögsikét, aki persze így kiesett a pixisből. Kimondottan utálta az új helyzetet. Mindegy, gondoltuk, majd összeszoknak.
Bejött. Annyira, hogy a mászni kezdő fiam elkezdte etetni a cicát. A baj csak akkor kezdődött, amikor ő is meg akarta kóstolni a cicakaját, ami akkoriban, a hetvenes évek elején, főleg nyers csirkehús volt. Na, ezt nem nézte jó szemmel a macska. Meg én sem. Vártuk már a második gyermeket, inkább levittük Dögsikét nagymamámhoz… Sírva jöttem haza.
Vagy nyolc éven keresztül macska nélkül éltünk. Akkor végre úgy gondoltuk, hogy a városi, emeleti lakásban is kell egy ’IGAZI’ állat a gyerekeknek, hogy gondozhassák, lássák, hogy milyen is a felelősség valami, valaki iránt. Próbálkoztunk fehéregérrel meg tengeri malaccal, mondjuk lóval nem… pedig az állatok közül még a lovakat szeretjük. Kutyákkal szemben fenntartásaink vannak, sokat nyáladzanak, a dolgukat nem tudják elvégezni a lakásban – bár hallottunk arról, hogy a vaddisznóbőrszőnyeg gyanúsan nehéz lett, közelebbi vizsgálatakor kiderült, hogy a kiskutya bizony rájárt.
Férjem is, hozzám hasonlóan, macskabolond. Ráadásul neki fiatalkorában lehetett is macskája. Kamaszként rácsodálkozott a nagybácsi sziámijára: „Hát ez meg micsoda állat??? Kék a szeme, meg a színei!?” Kacor gyönyörű nagy sziámi fóka kandúr volt, akkoriban nagy ritkaság volt ez a fajta. Nemsokára az uram édesanyja is beszerzett egy sziámi leánykát, Cinkát. Sajnos nem sokáig élt Cinka, a miskároláskor fertőzést kapott a kórházban. Maga a “sziámiság” szeretete viszont megmaradt, és nekem is továbbadódott.
Így aztán a fiaink vehettek maguknak egy kis sziámi cicát. Macskakiállításon találtuk meg a tenyésztőket, Vajdahunyadi Kóbor Lola költözött be a lakásba és mindannyiunk szívébe. Lolának csak akkor neveztük, ha valami nem tetszőt csinált, szóval nagyon ritkán. Szintia lett az új neve. Picike volt, egy tenyérbe belefért szinte. Akkoriban (1980) nemigen foglalkoztak azzal, hogy hány hetesen lehet elszakítani az anyjától. A bundám melegében vittük haza, és 16 éven keresztül szeretett és nevelt bennünket.
Amikor Szintia meghalt, nem akartunk másik, új cicát. De a – már felnőtt – fiaink másképp határoztak, és karácsonyra megleptek bennünket egy újabb sziámi kislánnyal. Kicsit furcsa cica volt, kicsit bolondos, hisztis, legalábbis Szintiához képest. Lüci lett a neve, a LÜke CIca összevonásból. Harapós volt, ha a simogatást abbahagytuk, mint a kobra, odakapott… Viszont apportírozott, visszahozta az eldobott galacsint. Igazi kis diplomata volt, ha többen voltunk, szépen sorban mindenkihez vitte. Sajnos, mint kiderült, született szívbaja volt, és csak nyolc évet töltött velünk. Túltenyésztés?
Ismét úgy voltunk, hogy nem kell új macska. Ember tervez, Macska végez. Azon a nyáron etetgettünk egy sokszínű kóbor cicát, aki a teraszunkat használta sok mindenre, igen hangos nyivákolások közepette. Az eredménnyel – négy gyönyörű kismacskával – meg is jelent nálunk szeptemberre. Mind kis kandúr volt: egy cirmos, egy fekete, egy szürke és egy vörös – ő, Kajszi lett végül a mi cicánk. Az utca-cicája anyjuk ránk hagyta őket, már igen nagy, várandós hassal visszazavarta mindet, nem mehettek utána. Nem is láttuk többet. Persze, mind a négy kicsit etetgettük, gyönyörködtünk bennük, találgattuk, mi legyen, mert ugye a sziámi fóka márkahűség kötelez. Végül az utcabeli autók eldöntötték a kérdést. A négy kicsi nem csak nálunk ette-itta meg a magáét, átrándultak az utca túloldalára is, ahogy megszokták az anyjukkal. Először a kis cirmos, majd a gyönyörű szürke tetemét kellett felszedni az úttestről. A kis feketét talán valaki befogta, vagy másik utcában lelte halálát. Mindenesetre Kajszi – már ezt a nevet kapta – nem ment az utca felőli kerítés közelébe sem, valószínűleg látta a testvérei pusztulását. Tizenöt évig volt a ’mi cicánk’ a nagyon okos, mindent megértő exkandúrunk. ’21 karácsonya előtt három nappal hagyta itt a világot.
Persze, ismétlődött: nem kell új macska… egészen márciusig bírtuk. Olyankor még kevés kismacska van, de találtam a neten egy sziámi csokit, aki három hónapos volt. Elutaztunk érte. Gyönyörű volt… de nem fóka. Sokkal halványabb, de tündéri kis, duci jószág. Viszont volt kettő – hét hónapos – fóka cicája is a tenyésztőnek, akiket nem vittek el foglalás után. Az egyik rögtön kikötött az uram karjaiban… Mondtuk, nekünk inkább ő kéne…
– Hát akkor vigyék a fókát!
(Záruba Ildikó)