Nyuszi ül a fűben…
Az ötvenes évek eleje. Szokatlanul kellemes, meleg tavaszi húsvét volt. Már a fű is megeredt, a pitypang is sárgállott, ami különösen tetszett a nyusziknak, hisz a téli „száraz takarmányt” kezdték felváltani eme frissen szedett finomságok. Mi, gyerekek – szemben az őszi nyűgölődéssel – lelkes örömmel mentünk füvet szedni a közeli Népkertbe, Avasra. Boldogok voltunk, mikor Anka a nyuszik tartása mellett döntött. Nem tudtuk, hogy az ok valójában az olcsó, de túl száraz lóhús időnkénti kiváltása volt az étrendből, amibe mindig valami cseles eltűnés-magyarázat után kerültek, és – mivel ajándék vadnyúl is került néha az asztalra – mi el is hittük ezeket.
Két anyanyulunk volt az udvari, egymáson álló ketrecekben. A felsőben ekkortájt egy fekete vemhes nyuszi lakott, de az igazi sztár az alsó ketrec fehér belga óriása volt a tizennégy (ez a szám ma is rekordnak számít) kéthetes kicsinyével. Én külön büszke voltam rá, mert én vittem el előtte búgatni az apához, akit nagyon nehezen vett fel. Igen, akkoriban valahogy ez egy nyolc-tíz éves városi gyereknek is természetes volt még.
Édesapám a Postán dolgozott mint építészmérnök, és az akkor igen elterjedt „racionalizálások” miatt hol ebbe, hol abba a városba helyezték. Jó, ha hétvégeken láthattuk. Húsvét ünnep volt akkor is, így ő is hazajött Debrecenből, és teljes volt a család három napig, mert ügyeskedve már péntek este megjelent. Anyuval a nagy kétágú létrát lefektetve szétnyitották, majd körbe dróthálóval borítva s azt a lábak közt is kifeszítve elkészült egy udvari játszótér a kisnyulaknak, akik már a ketrecben bizony zsúfoltan voltak. A főpróba vasárnapra maradt.
*
Apu horkolása hirtelen abbamaradt. Én is felébredtem.
– Karcsi! Ébredj, gyere! Kint dugjuk el az ajándékokat.
– Már süt a nap – hallom Anka suttogását, mire apu kászálódni kezd az ágyból. – A kinti új részbe is teszünk szénát és füvet, hadd melegedjen a napsütésben, mielőtt a kis dögök elfoglalják.
Csendben magukra kaptak valamit, majd kiosontak. A konyhából még izgi papírbontogatás, csomagolási zajok szűrődtek be az udvari konyhaajtó nyitása előtt.
– Öcsike, fent vagy? – suttog most a nővérkém. – Kinézünk?
– Minek? Úgy nem ér… és úgyis megtaláljuk.
Azért, a nagy öntudattól függetlenül a résre nyílt ablak-táblánál találkozunk, de csak a nyitott ketrec bélelését látjuk. Szüleink nemsokára visszajönnek. Fáradtan ágyba dőlve élvezik a vasárnap reggelt. Mi már persze akkor ’mélyen alszunk’.
Kis idő múltán ismét összeakadok Valikával, de akkor szüleink kettős ágyában. Én apám mellére könyökölve figyeltem. Szerettük, ha néha mesélt kassai, fiús csibészségeiről.
Végül, mielőtt mind elszunnyadtunk, apu még kiment, kirakta a nyúlfiakat és anyjukat az új üdülőhelyre. Anka nagyon nem helyeselte, szerinte még túl hűvös volt ehhez.
Nemsokára nagy udvari ribillióra riadtunk. Vijjogó, síró, csapkodó hangok, kutyaugatás, a szomszéd káromkodása. Anyu és apu egymást előzve rohant ki, majd Anka szinte rögtön vissza. El akart minket terelni az ablaktól.
– Nem kell, hogy lássátok! Mondtam ugye apátoknak, hogy nem kéne még őket kitenni… csak, ha majd mi is kinn leszünk. Megint nem hallgatott rám!
Az ajtók nyitva maradtak, s mi az ablakot hagyva ki is rontottunk, úgy, pizsamában. Megrendítő látvány volt. Az össze-tiport dróthálón kívül, a földön tizenegy megfojtott fehér kisnyúl szépen egymás mellé rendezetten feküdt. Az anyjuk a ketrecek és a mögöttes fal közé szorulva, félve vinnyogott, csak én tudtam nagy nehezen kiszedni, miután a szintén oda menekült három kicsinyét is kiszabadítottam. Sajnos közülük egyet a saját anyja taposott össze.
A szomszéd elbeszélése szerint egy, a kapun besétált vadászkutya készített terítéket a nyuszikból. Lakóházban nem ismerték a kapukulcsot és a zárt kaput akkortájt.
Nem kerestük az ajándékokat, sírtunk; a szomszédból áthallatszott a vidám gyerekzsivaj és -ének: „Nyuszi ül a fűben…”
(Záruba Károly Valér)