Nevén nevezve
Csendesen ballagtak egymás mellett. A leány jókedvűen, mint az ide-úton, a fiú zárkózottan, még a szokásos kézen fogva menést is a lány unszolta ki. A házasságkötő anyakönyvvezetőnél voltak – a magadott időpontra, a megfelelő okmányokkal – bejelentkezni, hogy április 5-én össze szeretnének kelni.
Nem holmi elhamarkodott dolog volt ez náluk, már több mint két éve ismerték, szerették egymást, s nemrég a fiú apja – annak a rendje és módja szerint – meg is kérte a lány kezét annak szüleitől a fia számára. A leány ártatlansága is már rég a fiút boldogította, szóval ’jól megvoltak’ egymással.
Vagy talán mégsem? Ha a csillagjegyeiket nézzük, mindketten Kosok. Ez – egyesek szerint – egy állandó tűzi-játékot jelent. Tény, hogy gyakran vitatkoztak, ami nemigen tetszett a szüleiknek, de haragra sose futotta, közösen mindig megoldották addigi problémáikat.
Most valahogy más volt, úgy érezte a fiú. Talán az első fontosabbnak tűnő kérdés, melyet nem beszéltek meg, s a leány egyoldalú döntése meglepetésszerűen érte őt. Most, hazafelé sétálva kezdte felfogni, hogy ez nem közös döntésük volt.
*
– Na, átnézve az irataikat, minden rendben van. A kért időpont is megfelelő. Pár kérdés még a leendő okmányok miatt – ismételte meg az anyakönyvvezető hölgy az irataik ujjai közti átpergetését.
– Milyen nevet kíván viselni mint feleség a házasságban? – szólt a leányhoz a hivatalos kérdés, mintegy hangsúlyozva, hogy ez az ő döntése.
– Mik a lehetőségek? – kérdezett rá a fiú, aki talán már megérezte, hogy gondok lehetnek.
– Két eset lehet. Az egyik, hogy megtartja leánykori nevét, a másik, hogy felveszi a férj teljes nevét a –né kiegészítővel.
– A leánykori nevem szeretném – jött az azonnali válasz a leendő fiatalasszonytól.
A fiú, kissé szégyenkezve, hogy ez a ténylegesen életbevágó dolog eddig fel sem merült köztük, hallgatott. A többi kérdés már szinte el sem ért a tudatáig.
*
Mindketten visszamentek munkahelyükre. Előtte megbeszélték, hogy a lány csak másnap este megy el a fiúhoz, hogy ott is töltse az éjjelt.
Nehéz idő várt addig a fiúra. A munkatársai és ismerősei közt végigskálázva nem talált egyetlen feleséget sem, aki a lánykori nevét használta volna még egy esetleges válás után is. Az ő és a lány családjában sem volt ilyen személy. Az általa ismert nyelvekben is volt valami jelölése a házasságnak, a valakivel való összetartozásnak a nőknél. Igaz, csak náluk.
– Mi van, már puszit sem adsz? Még mindig morgós vagy? – korholta megérkezésekor a mennyasszonya. – Még mindig a tegnapi dolog?
– Igen, az. Miért nem akarod, hogy hivatalos külsőségekben is látszódjék az összetartozásunk? Szégyelled a nevem, akkor engem is szégyellsz.
– Tudod, hogy ez butaság. Szeretlek, a neved is, talán a húsz éven át megszokott enyémet jobban. Miért baj ez?
– Sok olyan nevű van hazánkban, mint a tied. Jó, nem mindegyik két-el-ipszilonos, de az is hemzseg. Az enyém, tudom, talán csúnyán hangzik, nem magyar, de ha valaki egyszer megtanulja, nem felejti el egyhamar. Nem maga a név a lényeg, hanem, hogy a férjedé, s ez a –né toldattal jelölve is van. Közös.
– Biztos külföldön is csak nehézségeket fog okozni. Hülye ez az egész rendszer. Használhatom majd egyáltalán a keresztnevemet?
– Ugyan, a felmenőink is használják a keresztnevüket. Furcsa is lenne átvenni a férfi utónevét. Tényleg rossz ez a rendszer. Sok más jobb megoldást is lehetne törvényessé tenni, de vannak jogászaink, s azokat csak a pénzszerzés izgatja, ilyesmi nem, ez nem ún. joghézag.
– Gondolj csak nagyasszonyainkra! Zrínyi Ilona, Szilágyi Erzsébet – hadd ne soroljam tovább – mind a saját nevén vonult be a történelmünkbe. Azonkívül szinte természetes, hogy a gyerekeink is automatikusan a te neved kapják.
– Igen, de a szülészeti kórlapon, vagy az ágy fölött csak az anyja neve áll. Olyan, mintha leányanya gyermeke lenne. Nem elítélni akarom őket, de egy gyereknek egy férfi, egy apa is kell.
– Anyukád és nővéred érveit érzem szavaidban.
– Soha nem beszéltem meg semmit velük, ami kettőnket érint. Nem is fogok. De most nagyon kérlek, ha nem is értesz egyet velem, engedj nekem! – mondta a fiú emelt hangon.
A lány nem szólt semmit, odament, s csendben megcsókolta.
*
Pár nap múlva újból bejelentkezve meglátogatták a házasságkötő terem főnökét. Még mindig kissé egymással vitatkozva kérték, hogy a névhasználatot változtassa meg.
– Miért nem beszélték meg előbb? Különben is egyre kevésbé divat már a férj nevét felvenni – próbálta lebeszélni őket a változtatásról a láthatólag feminin beállítottságú hölgy.
Már kifelé haladtukban szólt utánuk:
– Ha rajtam múlna, össze sem adnám magukat, mert két hét múlva már válóperes ügyük lesz.
*
– Milyen szerencse, hogy rajta nem sok múlott – gondoljuk feleségemmel – ez esetben vita nélkül – boldog házasságban eltöltött ötvenhárom év után.
Az akkori családtörvény pedig – nevén nevezve – otrombán ostoba volt.
(Záruba Károly Valér)