Attól függ…
Háború és béke. Nehéz erről írni, hisz valójában nincs is e fogalmaknak pontos meghatározása. Egy a biztos, külön nem léteznek, egymást feltételezik.
Elsőre a háború tűnik könnyen meghatározhatónak, hisz általában egy időben hosszabb emberi fegyveres összeütközést képzelünk mögé. Bizony ez sem igaz. Gondoljunk csak bele!… Ugye? Rengeteg fajta háborút ismerünk. Nemcsak az ember háborúzik, az élő- és élettelen természetben is állandónak tekinthetjük, ott van pl. az égiháború.
A béke fogalmának jelentése még kevésbé adható meg. A látszólag nyilvánvaló háborúmentesség nem egyértelműen a békét jelenti, sőt a rejtett háború sokszor kíméletlenebb lehet. Általában egy fegyveres háború váltja ki az emberekben valamiféle béke megvalósításának óhaját.
Ne szisszenjünk fel! Valójában a háború a meghatározó az egész világmindenségben, és ez természetesen az emberiségre is érvényes.
A béke mindig ehhez viszonyul, sosem teljes. Tolsztoj híres regényéből is ez olvasható ki, s Madách isteni útravalója is ezt hirdeti: “Ember, küzdj…”
*
Háború – fegyveres értelemben – hatvanhat éve nem volt országunkban. Egyre kevesebben élünk, akik még kettőn is “átestünk”, hisz a legutóbbi is a nyugdíjkorhatárnál régebbi. Valójában 1945 és ’56 közt nem volt béke soha, osztályháborúztak egyesek, s ez akkor és később is kegyetlen volt.
Családomnak ’56 nyarán sikerült végre visszaköltöznie Pestre egy erzsébeti, új lakótelepi, szolgálati lakásba. Ugyanakkor engedélyt kapott apám, hogy két gyermekével meglátogathatja a “Béketáborbeli” Csehszlovákiában apját és testvérét. Édesanyám itthon maradt az új helyen rendezkedni. Hazaérkezésünk után tört ki a forradalom. Nem jelentett békét, de az elejét mégis annak élte meg a családunk.
A város belterületein kemény harcok dúltak. Pesterzsébet sem a nyugodt peremváros volt. A házfelügyelő már egy napja felszólított mindenkit, hogy költözzünk le az óvóhelyre. Nem sietett senki.
A Csarnok téren, ahol a lakóházunk állt, nyugalom volt. Egyszerre csak egy traktor jelent meg nagy zajjal a karbantartott füvön egy különleges vontatmánnyal, melyet még mi – szovjet filmeken nevelkedett –, gyerekek is felismertünk.
– Katyusa – rohantuk meg csapatosan a tüneményt. – Bácsi, miért kell vontatni, mért nem maga jár? – kérdeztük a forradalmárokat, merthogy azokból verbuválódott a kezelőszemélyzet.
– A motorja elromlott, de a többi az igencsak működik. Na, táguljatok innen a ház sarkánál túlra! Ez nem játék – hajtottak el minket lehetősen messzire.
Közben a felnőttek is odasereglettek a gépekhez.
– Engedjék fel a tetőre a főhadnagy elv…urat, és maguk is menjenek jóval távolabbra! – kérte az egyik felkelő az egyetlen katonaruhában lévő személyre mutatva.
A katona a második emelet utáni tető cserepeit félretolva egy különleges távcsövön keresztül nézelődve számokat, betűket kiáltott le a többieknek, akik szorgalmasan állítgattak valamit a sorozatvető
– Lőelemek – mondták többen a katonaviseltek. – Hova, kire lőnek? – kérdezősködtek.
– A Nagyvárad téren túl ruszki harckocsik támadnak az Üllői úton. Na, emberek, most már tényleg húzódjanak innét! Indítunk. Csak tizenkét csövünk él, most a felét küldjük. Ez is nagy ramazurit tud csinálni. Kicsit még itt is – nevetett fel.
Igaza volt. Még úgy ötven méter távolból is iszonyú volt a rakéták hanghatása. Egymásutániságuk végtelen hosszú időnek tűnt. Közben az ember mellkasát is horpasztotta a légnyomás. Megvallom, ez után mi, tizenévesek már nem nagyon kívánkoztunk elszökni, harcolni.
A háború szele megcsapott minket.
*
Furcsa szaga volt a csendnek, mikor a katyusa elhallgatott, majd emberi hangokat is tudtunk már érzékelni.
– Most aztán mindenki húzódjon az óvóhelyre, mert jöhet vissza a csomag – nyugtatott minket ordítva a felkelővezér.
– Ezt is arról a tájról kötöttük el – paskolt a rakétavetőre.
– Még szerencse, hogy ezekben a házakban van légó, bár nem nagyon megbízhatóak – tette hozzá a házmesterünk.
Érdekes módon nem tört ki pánik a katyusa gyors távozásakor, de az emberek ugyancsak igyekeztek még a “legszükségesebbekkel” kiegészíteni az óvóhelyi felszerelésük.
Hál’ istennek nem jött vissza a “küldemény”. Manapság tudtam meg, hogy a téren lévő hat téglalakóház teljesen eltűnhetett volna általa.
A béke szigete tárult elém, mikor átjutva egy nagy vasajtón a két egybenyíló óvóterembe jutottam. Hevenyészett bútorok, fekvőhelyek közt ismeretlen arcok, ők a szomszédaink. Anka már nekünk is “berendezett” egy kis falmenti részt.
Mindenki nagyon kedves és segítőkész volt. Nem zsörtölődött senki, hanem nyugodtan, csendben rendezkedett; még édesapám is, aki hajlamos volt háborogni. Az idegennek számító emberek csodálatos együttérzésben éltek együtt napokig.
Igen! A háború közepén ismeretlen emberek a legnagyobb egyetértésben, egymást segítve laktak együtt egy viszonylag kis helyiségben. Sajnos a későbbi évek során – ezt feledve – már komoly súrlódások is voltak szomszédaink között.
(Záruba Károly Valér)
(A fenti írás megjelent a Kortárs Magyar Irodalom Kiadó
CSALÁD – háborúban és békében c. kiadványában,
ami letölthető erről a címről: http://poeta.hu/ingyen/CSHB_F_2022.pdf)