Dobrosi Andrea: Távolba tűnt
H omályosan emlékszem csak,
A tenger valahogy bekap,
J ól megrágott és kiköpött,
Ó cska lett a hajóm, törött,
T úl torznak tűntek a habok,
Ö lemben a kín, mint halott,
R ajtam átázott, lenge ing,
Ö blök halraja, tán hering,
T űzött rám a nap, égetett,
T ávolba tűnt, hogy élhetek.
Jószay Magdolna: Ne nyomd víz alá
Hogy is tudhatnád az érzést elképzelni,
Azt, hogy milyen mélyen, hajópadlón érzi
Jómagát a fulladozó nincstelen…
Ó, fogalmad sem lehet arról, hiszen
Te mindenben dúskálsz, semmire nincs gondod,
Ötleted sincs, az észt is vaktában osztod.
Rettentő messze vagy ama más világtól,
Önvád nem gyötör senki más gondjától.
Te, ha lehet, legalább ne ítélkezz róla,
Toleráld őt, ha már nem segíthetsz rajta.
Kristófné Vidók Margit: Sors utakon
Hiába minden fohász, és ima
A sorsunk néha elég mostoha.
Jót szeretnénk, de csak fél örömök
Ólomszürke serege sündörög
Tajtékzó hullámok fájó ölén.
Örök kárhozat vár, nincs békesség,
Reményeinket sós tengerárban
Örvénylő mélység magába zárta.
Tanúm az ég; hajótörött lettem,
Tévedés volt az „örök szerelem”.
Horváth-Tóth Éva: Két sziget
Ha megkérdezném, te mit tennél,
azt felelnéd, hogy messze mennél,
jobb lesz úgy talán, mondanád.
Ócska kis játszmák, önvád, magány
táskák mélyére kerülnének,
összepakolnánk életünket,
részekre osztva minden hibát,
örökös vitát, marcangolást,
te és én leszünk külön szigeten,
tanulunk élni így, hajótörötten.
Dobrosi Andrea: Gépmadarak
H ajában a kóc felnevet:
A mi van, az maradt neked!
J ó szaggatott rajta ruha,
Ó ráján harapás nyoma.
T öppedt hajót hord vízfenék,
Ö sszetört ő is, már csak ék.
R eménye épp csak egy sziget,
Ö lelni nem, de ölni megy.
T intahalat nyel, bogarat,
T án meglátják gépmadarak.
Kristófné Vidók Margit: Jeltelen sír
Hullámzó kék végtelen óceán,
Ahol a csend szelíd, lágy ringatás.
Jeltelen sírt rejt opálos mélye,
Óarany fény csillan víz tükrében.
Törött hajóroncson sejtelmes árny,
Örök társa; halálos tengertánc.
Rekviem szól aranyló partokon,
Özvegyi fátyolt szellő ostromol,
Táguló térben fájdalmas emlék,
Teérted válok hófehér csenddé.
Klotz Mária: Zátonyra futva
Hajbókolva viselem az élet-gennyeket,
Ahelyett, hogy kapnék láng-szeretetet.
Jótett helyébe apró jóságot nem várok,
Ódon hajón evickélek, levegőt kívánok.
Tetteim roncsokká hullanak, de evezek,
Ölelő hínártól még egész lény lehetek?
Ronggyá téptek az ár zúduló hullámai,
Ömölve sírnak a morajlás emlék-dalai.
Tiltott vizeken néma hajótörött lettem,
Tévelygésemben elhagyott a kegyelem.
Gáthy Emőke: Űr-hajó-törés
H eten indultatok messze Földön túlra
A z Újvilág felfedezése óta
J elentőségben talán csak az ér fel veletek
Ó ra mutatója 11:38
T izenöt kilométer s szűk másfél perc
Ö röm után ölt a hihetetlen
R onald Judy Ellison Francis Michael
Örök Christa Gregory mind a hetetek neve
T enger karjaiba robbant Challenger – rel
T üzet túlélt testeteket a zuhanás pusztította el
Kutasi Horváth Katalin: Elúszó világban
Hol a béke, mondd csak, lekötném hajómat!
A szelek mérgesek, kerget a veszély.
Játékszerként rángat, felrázza valómat,
Ódivatú vásznak – megcsappant esély…
Tépett vitorláim borzolják kedélyem,
Összerázzák lelkem, hánykódom tovább,
Rángatózom némán, újul a fekélyem,
Örömteli múltam egyre ostobább.
Tovatűnt a sziget, elsüllyedt az álmom,
Tétlenül szemlélem. Ronccsá kell válnom?
Horváth-Tóth Éva: Élet-viharok
Hallgasd csak! Néma szívem,
akár vihar után a tenger,
jeltelen hullámsír bal kamrám,
ólmos szavak hevernek alján,
törött napok roncsain patina az
önvád, mint alga lebeg a harag,
remény reszket a pitvarokban
önként vetettem magam a habokba…
tanulom, mint hajótörött az óceánon,
tanulom… fennmaradni egy deszkaszálon.
Kristófné Vidók Margit: Örömtelen élet
Hangulatod hullámzó tengerár,
Amikor faggatlak, némán nézel,
Jó még sohasem történt ezután,
Ócska kifogások – közben kérlelsz…
Tudom, és te is tudod nincs tovább,
Örömtelen napok, tengernyi könny
Rémület, mely teljesen átformál,
Összetör, ez a dermesztő közöny.
Tükröt tart elém bemocskolt álmom,
Tépett sorsom a vitorlavászon.
Horváth-Tóth Éva: Őzbarna kabát
Hajad lágy hullámait fodrozta a szél.
A nap megcsillant sprőd szálain.
Jól állt neked az őzbarna kabát.
Ólomlábakon járt az idő, indulásig.
Tengerként hányódott a vonat a váltók miatt.
Ölelésed kihűlt nyoma didergett rajtam.
Rétek illata szállt be a résnyire lehúzott ablakon, szabadon.
Öntöttvas kerék csikorgott, mégis a lélek csendje volt a hangosabb.
Távolba vesző lobogó volt már csak a barna kabát.
Tovatűnő reménye egy hajótörött szívnek.
Mayer Zsó: Vihar
H átulról, minden oldalról vad szél támadja
A z utasokkal, rakománnyal teli hajót, csapkodja
J ókora erővel, mardossa hullámok égbe törő taraját.
Ó h, csak alább hagyna – reszketve ordítják!
T örnek a deszkák, tört árboc, morajlik az ég,
Ö röm ódát zeng, vígságot mímel a támadó vég.
R ég’ nem tombolt vihar kéjesen táncol,
Ö ssze-vissza mindenfelé jajgató, zokogó,
T engerből dermedt életüket menteni akaró
T ébolyodott fuldoklók, mindenütt halott.
Sági Klári: Törik hajónk…
Hajónk elindul életünk tengerén, mikor megszületünk, élni kezdünk, és
Alkalmazkodni igyekszünk a minket fogadó világ körülményeihez.
Jelen, jövő még nem izgat, nem szorongat minket, mert hisszük
Óráink száma megszámlálhatatlan, végtelen.
Tanítanak, tanulunk, tapasztalunk, de néha minden összezavarodik bennünk.
Önös érdek csak később vezérel, tiszta lelkünk mégis fertőződik.
Reméljük szép, boldog évek várnak ránk, bizakodunk, de
Örök életünk nem lesz, erre hamar rájövünk, érezzük, hogy
Testünk fárad, erőnk gyengül, lassan-lassan megöregszünk,
Törik hajónk, elnyel a mély, az örök álom tengerébe merülünk.
Kisznyér Ibolya: Törések
Hajótörött az élet tengerén,
Alásüllyedtek dúlt szenvedésén,
Jósors, mi erőt adott küzdeni,
Ólomlábakon járt idő, percnyi,
Talán, ki görcsösen kapaszkodott,
Örömtelen szorongást markolt,
Révbe ért, ki áramlattal úszott,
Örök változást szívvel fogadott,
Tán ki tudatosan nyugalomban
Túlélt törést, épen, egyensúlyban.
Thesaurus: Akrosztichon alliterálva
Hullámhegyeken hánykolódás
Alázuhanó albatroszok
Jövőtlen jajveszékelések
Ólomszürke ópium-magány
Tajték-habos tehetetlenség
Örvényeknek önkívülete
Reménytelen révült rettegés
Összezavart öntudat ösztön
Öntörvényűségének ölén
Tétova tervnélkilüliségben
Túlélés tutaján térdelés
Kalocsa Zsuzsa: Tátongó mélység
H atalmas víz, amerre nézek,
A sötét árnyak és szeszélyek.
J önnek a hullámok, ijesztőn,
O tt a távolban lélekvesztő.
T enger, ó tenger – ne temesd el,
Ö reg halász, ez a kenyere!
R ávetül a fény, lám könyörög,
Ö sszecsap a víz feje fölött.
T alán még kijuthat a partra,
T átongó mélységet elhagyva.
Lám Etelka: Hajótörött
H ajadon vízcseppek csillogtak
A mikor kiemeltek a háborgó tengerböl
J obb karodon megcsillant a Nap aranyfénye
Ó vatosan remegett bársonyos tested
T iszta könnyek peregtek le sötétkék szemedböl
Ö rök mosolyod és csengő hangod ott ült piros ajkadon
R epül a szerelem szárnyadat kitártad lángokba lobog szíved
Ö röm és boldogság nekem, hogy életbe maradtál
T enger lenyugodott vakítóan kék az ég, ezüstfelhő közeleg
T enyerembe pihen fényes csillagod, szíved lüktet aranyhomokon
Jószay Magdolna: Hajótörötten
Hajótörött voltam – átvitt értelemben -,
Amikor betegen állástalan lettem.
Jól dolgozol, prímán, nincs ezzel semmi baj,
Óhaj, sóhaj mindegy – kicsúszott a talaj.
Támogatás nélkül annyi idős korban
Ötvennégyen felül – szakma rizikósan.
Remény helyett pár ingó deszka a vízen,
Örök merülés, ha támogatás nincsen.
További bajok, kötelességek, kór,
Tetemre hívás híd alá – tán pont jókor.
Keczely Gaby: Aranyért
Hatalmas hajódon indulsz
Aranyért. Sok mindent feldúlsz.
Jó lelőhelyet keresel.
Ó! Örömöd oly végtelen.
Temérdek rögöt találtál,
Örök gazdagság talál rád.
Rátetted mind a hajódra.
Özönvíz elárasztotta…
Törött deszkán kijutottál.
Te élsz! De kincsed elúszott már!
Gáspár Klára: Tehetetlenül
Háborgó hullámok között vergődök,
Aranyhíd nem segíti utamat.
Jelenemmel nap mint nap megküzdök:
Ólálkodó kísértés, néha gyenge akarat.
Temérdek csalódás az, ami
Örvényként húz a mélybe.
Reménytelenségem húsba vág,
Összetört az árbóc,
Tépett a vitorla, de csak sodródom
Tehetetlenül tovább.
Petres Katalin: Magányos lelkek
H ajótörött lelkek, bús szemükkel
A földre meredve, némán utaznak
J árművein a szürke nagyvárosnak
Ó don, kifakult, fájó emlékeikkel.
T itkaik mélyen egyre arra várnak,
Ö nmaguknak soha sem bevallva,
R eményvesztett, zord életükkel
Ö römre parány esélyt sem látva,
T alán mégis valaki odahajolna,
T alán mégis valaki rájuk figyelne…
Dobó Georgina: Hajótörött
H ullámzó tengeren hajótöröttek sikítoznak, levegőért kapkodnak a mély vizeken
A lul az ár, felül vihar tépázza őket, csakúgy mint Te magányos lelkem.
J öhetne megmentő, talán egy kalózhajó éppen, ki életedet meghagyja
Ó bégatásod közepette csak aranyadat, mindenedet viszi, ütött kopott létedet
T ovább engedi szenvedni. Ne hagyj magamra, kínlódjunk együtt, közös erővel,
Ö sszetörten lehet túléljük. Fogd a deszkát, én majd a hordóba kapaszkodok
R iogassuk el a ráját és a tűzokádó sárkányt. Ússzuk át az óceánt, míg partnak nem
Ö rvendezik testünk, a lágy, puha futóhomoknak. Ragadd meg a szikla szirtfokát,
T örődj velem! Ne veszejts el. Ments meg! Hányódó szerelmünket ne engedd
T önkretenni. Ez csak egy zápor, csendesedik minden. Elül a szél, a nap ismét sugárzik az égen.