Alliteráló 06.

MEGADOTT ALLITERÁCIÓ:

A Kalevalából

01. Szabó Eszter Helka: Rémálom

méla magánya mered a hóka hajnalra
szemében csipa a Hold az álmát 
meghintette megint mákkal ez ijesztő 
öltözni kezd nem töri a fejét rajta
markában megmentett madár piheg
még hallja jajgatását anya gyere vissza

02. Farkas Erzsébet: Miért nem kellek senkinek?

Lelkem magányát megunta
Fájdalmát mérgezi e gonosz világ
Mint magányos farkas ordítja
Gyötrelmes életem segítségért kiált
Már megkövült a szívem ajtaja
Megolvasztani kellene fajó lelkemet
Lesz még valaki aki meggyógyítja?
S széppé teszi életemet?
Mindenki magamra hagyott, könnyeim hullajtva
Megelégeltem, miért nem kellek senkinek?

03. Farkas Erzsébet: Egy magányos mókus története

Egyszer egy mókus magányát megunta
Mert mindenkinek meg van a párja
Miért maradjon ő egyedül ezen gondolkodik
Ezért minden magas ágra fel- fel ugrik
Majd csak valaki egyszer észre veszi
Hívó makogását messziről is hallani
Megpillant magányosan majszoló mókus lánykát
Már tudta megtalálta élete párját
Csodák mindig megtörténnek
Csak észre kell venni őket

04. Kutasi Horváth Katalin: Fába szorulva

Megelégeltem már
A fába szorult létet,
A világból csupán
Egy falatkát szemlélek.
Túl sokszor csalódtam,
Ám elég babér termett,
Makacs módon hittem:
Én megúszom a vermet.
Látatlanban hittem,
Tán másokat csodáltam,
Éltem életemet,
Ha kellett, átformáltam.
Mérlegelem most is,
Merre is kell fordulnom,
Hogy az emberek közt
Ritkán kelljen mordulnom…
Muja némaságban
Megint mire juthatnék?
Újra elvonulva
Fa odvába bújhatnék…

05. Mukli Ágnes: Ma….

Megértelek. Minden megkettőződött,
világosságba bódult a tegnap.
Fanyar bordalok mártóztak mesterkélt
mosolyokba, mézédes kortyot színlelt
az értelem. Most metsz a bőség csendet.
Monoton mentegetőzések sora,
szószátyár elhallgatások, sokkok,
félidőre állított szóváltásokban.
Mérlegelek mihasznának tűnő
fellobbanást, miközben könnyű álmom,
egy sötétbe fúlt sajgó villanás.
Sürget a talán, a ma még hatalmas,
valósnak hitt ábránddal hiteget.

06. Holéczi Zsuzsa: Az utolsó cédrusfa

Magányát megunta az öreg cédrusfa,
messze nyúló ággal társak után kutat.
Viharvert, magányos cédrusnak sóhaja
smaragdzöld felhők közt tovatűnő szava:
Milyen más volt élni korábban társakkal,
Libanon partjain sorakozó fákkal!
Eltűntek, elfogytak szép lassan mellőlem,
én küzdök egyedül széllel és esővel.
Meghajlik, megroppan lassan a derekam,
koronám lebukik életem alkonyán.
Legyőz a természet, nincs miért dacolnom,
de talán túléli ezt néhány magoncom.

07. Petres Katalin: Magányos mormoló

Mára megrészegülten mámorba mételyült
mert megérdemlem’ világunk megkövült.
Moráltalan, műmosolyú ridegségtől
vacogó, virtuális valóságba veszejtve
didereg digitalizáltan egy nemzedék.
Megismeri-e Messiását?
Mondd, menthető-e még?

08. Magyar Eszter: A mentőangyal

Egy hetedik kerületi bérház második emeletén éltek Molnárék. Az apuka minisztériumi munkájából el tudta tartani családját, így az anyuka, szemük fénye, egyetlen gyermekük, Margitka születése után, teljes természetességgel maradt otthon, hogy vezesse a háromszemélyes háztartást. Tisztelték a jól működő hagyományokat, ahogy embertársaikat is, csendes szeretetben, békességben teltek napjaik.

Molnárné szabadidejét idővel a nála korosabb, magukra maradt szomszédasszonyai istápolása kötötte le. A földszinten lakó Zsófi néninek és a harmadikról lejönni képtelen Eszter néninek rendszeresen kiváltotta a gyógyszereit, délben szaladt az elsőre, hogy Klári néni ebédjét megmelegítse, bevásárolt, orvosért telefonált, hozzátartozókat értesített, ha komolyabb baj történt, mindig segített, számíthattak rá, nem is tudott nemet mondani a különféle kérésekre.  

Margitka kitűnő eredménnyel érettségizett, majd a főiskolai évek is elrepültek, szülei nem titkolt büszkeséggel hallgatták az ismerősök és a házban lakók dicsérő szavait, amik szép jövőt jósoltak a jól nevelt, okos, művelt, diplomás lánynak. Valami mégis hiányzott, hogy ahhoz a bizonyos jövőhöz fűzött remények valóra váljanak. Talán az, hogy nem talált megfelelő társat. Egy mihaszna munkakerülő menyasszonya lett, eleinte hitt az ígérgetéseiben, de négyévi, áldatlan jegyesség után visszaadta a férfinak a gyűrűt, lezárva ezzel kapcsolatukat. Nem sokkal a magánéleti kudarc után kiderült, hogy anyuka pirospozsgás arca halálos kórt rejteget, ami néhány hónap leforgása alatt legyőzte. Édesapja nem tudta feldolgozni a váratlan veszteséget, nem sokkal élte túl szeretett feleségét. A harmincas éveiben járó Margitka megtört, munkájába menekült, minden idejét próbálta valamilyen hasznos tevékenységgel lekötni. Lassanként megörökölte édesanyjától a házbeli feladatokat, mindössze annyi változott, hogy a segítségre szorulók már inkább elveszített szülei korosztályából kerültek ki, akiket gyerekkora óta ismert, így lett „pótanyukája”, „pótapukája”, csak saját családja sohasem. Kicsit kezdte visszanyerni végre lelki egyensúlyát, mikor egy nap Attila várta, virágcsokorral, a munkahelye előtt. Amint meglátta, mosolyogva közeledett felé, mintha csak előző nap találkoztak volna utoljára.

– Mit keresel itt? – fogadta nem éppen kitörő lelkesedéssel a lány.
– Szeretnék beszélni veled – kezdte alázatos hangnemben a fekete bárány.
– Nem hiszem, hogy lenne mit mondanunk egymásnak!
– Kérlek! A virágot neked hoztam – nyújtotta át.
– Köszönöm – vette el egy szájhúzással kísérve a régi menyasszony.
– Üljünk be valahova, biztosan ennél egy kis édességet – hízelgett tovább a felejthető, jellemtelen vőlegény.
– Nem ülök sehova, sietek haza!
– Mostanában minden éjjel rólad álmodom – próbált kezéért nyúlni Attila, de a lány elhúzta előle.
– Sajnálom, hogy mikor magamra maradtam, tengernyi fájdalommal, gonddal, nem jutottam eszedbe. „Nem álmodtál rólam.”
– Minket az Isten is egymásnak teremtett! – makacskodott, mohón átkarolva Margitka vállát az egyik karjával, míg a másikkal nehéz szatyráért nyúlt, nem tágított mellőle. Ahogy közben haladtak hazafelé, egy kicsit felengedett a feszültség közöttük, mélyen elásott, soha felszínre nem törő érzések keringték körbe a lányt, be kellett vallania magának, hogy jól esik virágcsokorral a kezében, kényelmesen sétálni hazafelé egy férfival az oldalán, aki cipekedik helyette. A „gavallér” megsejtette kiszemelt áldozata gondolatait, és mindjárt nyeregben érezte magát.
– Tudom, ez most egy kicsit furcsán veszi ki magát, – szabadkozott előre – de szeretném megkérdezni, hogy átmenetileg…, tudod csak rövid időre…, ki tudnál-e segíteni?
– Ja, vagy úgy! – csattant fel az ismételten becsapott, egyetlen pillanat alatt kijózanodó lány. – Ekkor vette észre Mircit, a nemrégen kórházba került Kálmán bácsi cicáját a kapu előtt gubbasztani. Mindjárt lehajolt hozzá, megsimogatni, az apró négylábú pedig hálásan dörgölődzött lábaihoz.
– Egy pillanatra majdnem megtévesztettél – fordult vissza Attilához. Elvette kezéből csomagját, felnyalábolta a cicát, s mielőtt még bement a házba, keményen a szemébe nézve, tagolva a szavakat tette helyre. – Megkérlek, hogy soha, de soha többé ne kerülj az utamba! – majd becsukta az orra előtt a kaput. 
– Neked az a macska is fontosabb nálam! – kiáltotta utána a hoppon maradt férfi.

 Margitka nem főállású mentőangyalként működött. Mint másodállású, ügyeletes jótevő próbálta mások gondjait esténként, munkából hazafelé tartva megoldani, hétvégén azonban huszonnégy órás ügyeletben állt rendelkezésre. Közben elfelejtett élni, talán nem is vágyott rá annyira, hogy tegyen érte. Az idő pedig nem állt meg, s nem kímélte őt sem.

Lassan elfogytak pártfogoltjai. Egyre gyakrabban tette ki a földszinti hirdető táblára a fekete keretes gyászjelentést. A túlvilágra távozott, vagy idősek otthonába kényszerült szomszédok otthonaiba ismeretlen emberek költöztek. Az örökösök, akiket Margitka azelőtt sohasem látott, gyakran eladták a lakásokat, vagy albérlőket tartottak benne.  Utoljára a százegy évet megért Zsófi néni temetésén vett részt egyedül, a lakótársak nevében, saját pénzéből vásárolt művirágos koszorúval, valódi könnyekkel búcsúzva el tőle.

 Egy nap a megöregedett, megkopott házat felállványozták, kívül-belül tatarozták. Szép külsőt kapott, az új lakókkal pedig „modern” szellemet, akik a lépcsőházban, a folyosókon idegenként mentek el egymás mellett, gyakran köszönés nélkül, átnézve a másikon. Nyugdíjasként Margitka mozgástere mindinkább a négy fal közé szorult, ritkán tette ki a lábát a házból, magányos, molyrágta, mulandó, fogyó napjait csak négylábú, idős barátjával, Mircivel osztotta meg. Közvetlen ajtószomszédjait sem ismerte.

Epilógus

Az utcán álló, fekete halottszállító autó mellett néhány kíváncsiskodó bámészkodott.

– Kit visznek? Ismerte? – kérdezte egy szürke kalapos úr egy fiatalasszonytól.
– Nem tudom – vont vállat a kérdezett.
– Bocsánat, azt hittem, hogy itt lakik a házban.
– Itt lakom, de nem foglalkozom mások dolgával.
– Úgy tudom, hogy a macskás öreglányt – szólt közbe valaki. – Állítólag iszonyú bűz terjengett a lakásából, már napok óta ott fekhetett az ágyában, ahol megtalálták.

09. Mitiner Mária: A múltban matatok

Mélán merengek a tegnapon
felvillanó képekből
az egyiket elkapom.
Hibáztam tegnap,ma is fogok,
a múlt mocskos szennyesét
ma még  morcosan mosom.
A jövő sem patyolat fehér
vétkeim beköszönnek,
s arcul csap egy kérges tenyér.

10. Black Ice: Magányát mégis megunta

Még mind merengve,
maradó, maró múlt…
Ma  mise melenget,
magház, megmozdult.

Menetelő már megélt,
mosolya, motozna…
Málhám mérlegelve,
mind, mocskos maffia.

Memória mécsesére,
memoár, minek már…
Magyar mágus mese,
miegymások, mi más.

Most magtörő művész,
messiása, mentor…
Mennyei műhelyében,
morális, még misebor.

11. Akai Katalin: Csillagok állása

Monoton monológ, mormoltam mindennap,
Meguntam, elég volt! A társas magányban.
Lelkem bús mantráját, magamban suttogva,
Csillagok állása kedvesem mutatja?

Fejemben a szavak, szanaszét szaladtak,
Boldogság fogalmát, keresve hasztalan.
Méltatlan magányát megunta naponta,
Csillagok állása, változást mutatja.

Hosszú éveken át, kerestem-kutattam,
Kivel osztozhatnék, örömben-bánatban?
Bolygóként keringve, Galaxist bejárva,
Csillagok fényénél, szerelmet találtam.