MEGADOTT ALLITERÁCIÓ:
Jószay Magdolna:Fontos a túlélés
Lidércálomból ébredni szinte feltámadás.
Törékeny türelem az életért,
röpke pillanat az örömért,
hogy tört testemet nem most éri számadás.
Torz tükörképem vészt hordó éjszakát sejtet,
tapadó tenyérrel simítom el
a taszító tébolyt, ahogyan kell.
Fontos a túlélés tovább. Az ember majd felejt.
Gáspár Klára: Tekeredő évgyűrűk
A hó mindent ellepett.
E fagyos téli tájban
a természet tunyán szendereg.
Tar testű fái az erdőnek
talán tavaszról álmodnak.
Tudják, terebélyes lombjuk közt
majd újra madarak dalolnak.
Tétován tekintenek a tündöklő napra,
zöldellő ifjúságuk már tova tűnt.
Tört testükben egyre korhadtabban,
túlcsigázva tekerednek az évgyűrűk.
Petres Katalin: Békesség
Teremtés titkait csodálom.
Tört testemen lebeg az álom.
Tétován tovább botorkálok,
nem zavarnak már a szabályok.
Egyre csak szabaddá válok,
megismerhettem a boldogságot,
hálám, Uram, így Hozzád szálljon,
nem perelem ezt a világot.
Holécziné Tóth Zsuzsa:Csendes búcsú
Lásd: meggyötört bennünket már az élet,
küzdelem, bukás, siker és kudarc… öröm is érhet?
Türelmünket többször tette próbára a sors,
mely néha a szakadék szélére sodort.
Mindig versenyt kellett futnunk az idővel,
emberek tipródtak, törtettek erővel?
Nem sejtik: mit sem ér, ha célba érnek,
jön majd egy új cél, s rohannak tovább.
Ne hajszold hát magad, pihenőt is tudj tartani,
mérlegelj: mi az, amiért igazán érdemes hajtani?
Végül rádöbbensz: tört tested, s fáradt lelked
nem tudja többé semmi sem felvidítani.
Megöregedtünk. Már nem jövőnk van, legfeljebb holnapunk.
jól tudod te is: lassan ajándék lesz az is, ha néha
nem gyötör kín vagy magány, és nyugodtan alhatunk.
Hajónk már révbe ért, s az élettől csendben búcsúzunk.
Kisznyér Ibolya: Késésben
Tört testemen a tekintet tova rebben,
az idő árkot mélyít régmúlt keretben,
gondatlan lét a tettek tévedésében,
elgyötört idegrendszer büntetésében.
Tiszta tudatosságot tudni, érezni,
túlzó tökéletesség nélkül jól élni,
talán, ha a szeszélyes sors engedi,
lehet kissé javítgatni, szépíteni.
Győri Nagy Attila: Újjászületés
Tünékenynek teremtetett átmeneti
porhüvelyhez ragaszkodva,
mégis az kutatva, mi ismeretlen,
kézzel nem fogható.
A mulandóság rabigája lassan
töri testemet, fonnyadó jelene
erősödő világot rejt,
szüntelen reményt, hitet.
Távolinak tűnő válaszok,
s a kérdés: ki vagyok?
Enyém e a kéz, vagy
csak bitorlom, használom?
Meghal vajon a gondolat,
ha lélegzetem megszakad?
Eltűnök majd mint
homokszem a szélviharban?
Talán csak egy állomás volt
e test szolgálata, lelkem
ideiglenes pajzsa,
óvó páncélja.
Hiszen a vég a kezdet,
az elmúlás a születés,
a régiből lesz az új,
a hitből a remény.
Horváth-Tóth Éva: Lélek-házak
Mint hószín pelyhes madártoll
dér piheg az ágon,
a tarlón tüllös ködfátyol
fagyszárnyakon szállong,
tél töri a holt pázsitot
zúzmarásat sóhajt,
csókja nyomán a sok szirom
nyár tetemként fonnyad,
szél süvít az ablakrésen
éles akár a kés,
a csipkefüggöny lebbenése
mint téveteg tajték,
fázik a szív a szobában
didereg a magány,
törött testben – lélek-házban –
elfáradt a lakáj,
ölelésnek láng melege
szunnyad a kamrákban,
érverések puha csendje
titkon tavaszt várja.
Kristófné Vidók Margit: Széthullott álmok
Mennyi mámoros, lázas éjszakán
tagadtad vágyaid, tört testemen
kínos kéj sebe ég, csókolj némán
míg arcom hajnalpírba rejthetem.
Buboréksodrásban múlt és jövő,
télben, tavaszban örök románcok,
ezüst hullám puha bársony bölcső,
táguló térben veszett titánok.
Nem hittem volna vége lesz egyszer,
éjjel bolyongok, senki se lásson,
emléked űztem örök csendembe,
hol te tévelyegsz széthullott álmon.
Dobrosi Andrea:Az én keresztutam
Ma keresztem kifejezetten nehéz volt –
TÖRT TESTEMEN a szögek is felszisszentek,
sőt sápadtabb volt a Hold.
Hiába horzsolták szét bőrömet,
TORZ TENYÉRBEN a kalapács is könnyű lett.
Ma még a kötél is szép lett volna,
vagy guillotine fogsora.
Éreztem,
TÉRDEMBE TOMPÁN hasít a fájdalom,
s tudtam:
vállalom.
Vállalok minden kósza kínt,
mert minden múlik,
TÚLTESZ TÁVLATON;
de az ég magából
egy kis szürkét ma mindenképp kihasít.
Megértelek Krisztusom.
Gáthy Emőke:Tenger mélyén árokparton
fáradságtól tört testekre
törtarany fényt szór a hold
sok-sok botló halvány árnyék
tipródik nem tudjuk hol
hóvihartól fagytól terhes
felhőnyáj kavarog fenn
mint kontrollját vesztett tenger
háborgó és féktelen
sorban hátul csont sovány eb
hosszan fájón felvonyít
gazdát már hiába szólít
mint aki tetemre hív
tervezőt túl tervezetlent
hajóroncsot gyilkos fegyvert
tengermélyén árokparton
névtelen holt sokadalom
terjesszétek tanítsátok
békét hirdet a karácsony
Horváth-Tóth Éva: Ráébredés
Szelíd fénnyel ébredt
rám a reggel,
a kinti hideg tévedésből
takaróm alá kúszott
és felébresztett,
átöleltem a maradék
meleg csendet,
hátha álmodnék még
rólad egy keveset,
de táguló térrel zuhant
felém a valóság,
hogy új nap virradt.
Tört testemen elrévedek,
tegnapok nyomai
bőrömbe vésődve néznek
vissza rám, ha tükörbe
tekintek. Időm véges.
Nincs elég belőle.
Nincs elég időm
az örökkéhez.
Bár lenne, hogy addig
szerethesselek téged…
Petres Katalin: Advent első vasárnapján
Apró láng TÜZE TITKOT üzen,
ragyog a hit egy lila gyertya
fényében. TÚL TÉKOZLÓ TETTEKEN
makacsul mindent elsöpör,
TÖRT TESTEMEN csitul a kín:
a TÖBBI TÜZE hétről hétre
hirdeti, eljön az örömhír.