MEGADOTT ALLITERÁCIÓ:
Kisznyér Ibolya: Lázadó képzelet
Parányi porszemek az emberek,
tiszteletlen, pimasz, pökhendiek,
pusztítanak, pazarolnak élőt,
nem becsülik az életet, s időt.
Akik tiszták látják az értéket,
suttogják isteni törvényeket,
nézd a porszemeket porfelhőben,
lásd, mind fut más irányba a térben.
Takács Mária: légyott után
parázna pillanatok veled
piciny pendelyben lépek eléd
playboy pillantásod rám veted
esdő szemed mondja: nem elég
Jószay Magdolna: Porszemek
Persze, pont most szállt szemembe
valami parányi porszem,
amikor látom, egyre távolabb
látsz magadtól engem.
Kicsi anyám, én már annak is örülök,
hogy megismersz, és tudom,
talán pár perc és kitisztul fejed,
fáj, hogy ezt kell látnom…
Párás pillantásod arcom simítja,
közben elvisz messze a képzelet,
azt hiszed, hogy felnőtt vagyok,
te pedig a gyermek.
Gáspár Klára: Megbocsátás
Bár a percek páratlan pontossággal peregnek,
emlékeimben ifjúságom pezsgő pillanatai,
mint pitypang puha pihéi könnyedén repkednek.
De összetört álmaim aprócska maradványai,
bár parányi porszemek, mégis mély nyomot hagynak,
ezért néha nehéz megbocsátani magamnak.
Kutasi Horváth Katalin: Vízió
Pindurka parányok
sorjáznak a hegyen,
perlekednek sorsukkal,
míg méltóság terem.
Eltörpül a tudat,
összenyom a teher,
s hol igazságot kutat,
mindent összekever.
Pöfékelő párák
foszlanak fölöttem,
porosodó palánták
pusztulnak köröttem.
Takács Mária: pipacsos réten
lassan pirkad, pezsdül az élet
pompásan perzsel a nap, éled
pirosló pipacsok tengerén
mint parányi porszem vagyok én
Dobrosi Andrea: Parányi porszemek
Gyermek, Te itt a világon,
mondd, mit mondjak most én neked?
Nézz aranyat, tömjént, mirhát,
adják parányi porszemek!
Hiába palást, koronánk,
tudd, semmilyen trón se számít,
pusztulni pénz viszont nem fog,
nem is tehetsz meg akármit.
Ma is harminc ezüst minden,
innen vagy onnan ugyanaz,
ne keress pajkos pónikat,
csak akkor, ha gyermek maradsz.
Most mindenki sürög-forog,
ó mennyien köszöntenek,
de mi megmaradunk Neked;
mi – mint parányi porszemek…
Horváth-Tóth Éva: Fény-kert
A házak felett sütött a nap
és sugaranként zuhant a fény
az út peremén pilledő sárba,
tetején leheletnyi remegés,
a mézszín pára porként szállt,
mint levegőben ringó csillagok,
s az aranyló vízgyöngy sokaság
a pőrén pihegő fákra hajolt,
a templom tornyában harangok
öblös szavára felbolydult
a puha pehely a galambokon,
a rezgés rőt cserepekre hullt,
és ebben a hatalmas térben
én is csak parányi pont vagyok,
Isten hatalmas fény-kertjében
halk porszemként ringatózom.
Győri Nagy Attila: még itt vagyok
évmilliók folyamában
röpke sugallatként tűnünk el
mint homokszem a sivatagban
kiszáradva szűnünk meg
parányi pillanatba sűrített
életünk száll tova
pár pislogás e földi lét
örök kérdés valós oka
bizonytalan múltból
az ismeretlen jövőbe
mégis e kis utat
hálásan köszönve
fájóan búcsúzva
hisz tele csodával
megismételhetetlen
sorsok hadával
de még itt vagyok
s boldog szívvel megélem
ez az én életem
ez az én regényem
talán én is adhatok
porcelán poétaként
az eltűnő pillanatnak
rímbe szőtt emlékeként
Gáspár Klára: Parányi pillanatok
Pundurka
Parányi porszemek,
páratlan percek,
pirkadatkor
palástban.
Mütyürke
Pajzán pillanatok,
perzselő perceim.
Dobó Georgina: Parányi porszemek
Parányi porszemek, égig érő jegenyék!
Hagynátok szívemet megnyugodni rég!
Pillanatfoszlányok porladnak hamuvá,
Míg lelkem örökké utánad eped, s kíván.
Vár a Hold az éjben, pirkadat pislákol
Egy képen. Mit már ezer éve nem láthatok.
Töröltem, kidobtam, elégettem majdnem mindent.
Csak mama piciny parányi albuma őriz minket.
Puha párnán pihen a múlt, sír minden.
Utánad epedve emlékezem Egerre, s Pécsre,
Miket megtagadtam kölcsönösen, többszörösen.
Csak azért, hogy Téged szerethesselek,
Végleg elengedhesselek.
Petres Katalin: Négy soros sors
Pótolhatatlan pillanatok sora a létünk,
perlekedve pörgetjük hétköznapjaink,
miközben büszkén, balgán feledjük,
parányi porszemek voltunk és leszünk….
Holécziné Tóth Zsuzsa: Parányi porszemek
Parányi porszemek keringnek a légben,
vulkanikus felhő tornyosul az égen.
„Haragszik az Isten… a sötét viharban”,
villámlik, mennydörög, s a világ lángra lobban.
Pusztító porfelhő éjre fest szép napot,
kiérdemelte az ember ezt a bősz haragot?
Nem tanult a múltból, pöröl, pusztít, aláz,
mit apja tanított, már félre magyaráz.
Jóság? Testvéri szeretet? Egymás segítése?
Nincs belőle hasznom – akkor miért kéne?
Piszkos pénzt olvasgat, gazdagságnak örül,
de a lelke senyved – persze csak legbelül.
Hiúság kergeti, és sehol sincs nyugta,
porból lett – porrá lesz…vajon ezt nem tudta?
Halotti lepelnek, bizony nincsen zsebe,
temetőben nyugszik, hamar elfeledve.
Takács Mária: kedvesemnek
piciny porszem vagyok a földön
életem egy percnyi pillanat
nem punnyadó parázs, fényözön
mely lángra gyújthat egy perc alatt