AZ IDÉZET, AMIRE ASSZOCIÁLUNK:
„egy szó, mely idejében jött, egy darab ég,
és a csönd fölött egy kéz”
(Szabó Éva: Két csillag közt)
Hajdu Mária: Értelem
Hazug éjjelek között vergődött a lelkem,
nincs rá bocsánat, pedig megbántam ezerszer,
ám néma nappalokkal büntetett az égbolt,
mindnek szárnya nőtt, mi valamikor szép volt.
Csak állok egymagam, nem zavarnak hangok.
Fojt a csend szava, s nem zúgnak harangok!
A rongyos szívemen feslik a szerelem,
mert győz a szív felett végül az értelem.
Varga Katalin: Szeretlek, ugye tudod?
Itt ül velem szemben ez a fiú. Gyermekkori jó barátom. Ismeri apró titkaimat, lelkem minden rezdülését. Régóta meghaltak a szülei. Egyedül él, magányos.
Mindig megkérdezi, tőlem Miért ragaszkodom annyira ahhoz, hogy mi csak barátok legyünk?
Mert sosem gondoltam úgy rád, mint akibe szerelmes lehetnék. De ezt nem mondom, csak magamban. Pedig…
Tud minden szerelmi csalódásomról, neki bármiről mesélhetek. Hol biztat, hol vígasztal.
Ma nagyon sápadt, szemei lázban égnek. Nem látom a kedves mosolyát sem.
Mi a baj, kérdezném, de ő elkezdi a mondani valóját, amitől egy világ omlik össze bennem.
Nem érezte jól magát mostanában, bár sosem panaszkodott nekem. Fájt a torka, megfázásra gyanakodott. Hiába szedett gyógyszereket, semmilyen kúra nem segített.
– Ma voltam orvosnál- folytatja, fogja a kezemet, belőlem meríti az erőt.
Rosszat sejtek, így meg sem lepődök, amikor kimondja a borzalmas mondatot:
– Gégerákom van, ha nem segít a Kemoterápia, megműtenek. – Rémületet látok a tekintetében, én sem érzek másként.
Most tényleg szükségünk van egymásra.
Aztán felgyorsulnak az események. Ülök a kórházi ágyánál, megint csak a kezét fogva. Vele élem át a rosszulléteket, a bizakodást, hogy talán segítenek a kezelések.
De az újabb Kontroll vizsgálat nem mutat javulást. Kopaszon, lefogyva fekszik az ágyán, de csak azt hajtogatja: Sose adom fel.
– Vállaljam a műtétet? – kérdezi.
Csak bólintani tudok, nem akarok sírni előtte. Elmegyek a Büfébe inkább, mondom neki, hogy sietek vissza. Majdnem megégetem a kezemet a forró kávés csészétől, de mit bánom én. Aztán meglátok egy plüss delfint a polcon. Tudom, mennyire szereti ezeket az állatokat. Gyorsan megveszem, s rohanok vissza hozzá.
Félrebillent fejjel alszik, nem akarom felébreszteni, a párnájára teszem a delfint, csendben csukom be magam mögött az ajtót.
Jön velem szemben a kezelő orvosa. Ismer már engem, minden nap lát.
Ma nem látok aggodalmat a szemében. Azt mondja, két nap múlva megműtik őt, kockázatos lesz a beavatkozás, de ez a legjobb megoldás. Aztán megfogja a kezem, s szinte suttogva kéri, ne hagyjam most magára ezt a fiút. Ő úgy látja, belőlem meríti most a maradék erejét.
Jó érzésű, rendes orvos, benne megbízom. Megnyugtatom, vele leszek végig.
Aztán eljön a műtét reggel is. Szorongatjuk egymás kezét, vagyis ő csak az egyik kezemet, Mert a másikban a delfin van.
– Itt vár majd rád a Delfin- súgom neki.
Ahogyan rám néz, a szemében mérhetetlen szeretetet látok, most mintha nem is félne a rá váró műtéttől.
– Veled leszek, várlak – súgom neki.
Már jönnek is érte. Ahogyan felteszik a hordágyra és kiviszik, egy papírlap esik le a földre. Önkéntelenül felveszem. Az éjjeli szekrényre teszem. Mindig is szeretett írni, gondolom, ez is ilyen remekmű tőle.
Néhány sort mégis elolvasok belőle, gondolom, úgyis megmutatja majd.
„ Egy szó, mely idejében jött, egy darab ég, és a csönd fölött egy kéz „
Nem is olvasom tovább. Rájöttem, mindig is őt kellett volna szeretnem. Belehalnék, ha elveszíteném.
Hosszú órák telnek el. Miért nem hozzák már? Nem akarom elveszíteni. Műtét előtt kellett volna megmondani neki, hogy szeretem.
Végre, nyílik az ajtó, betolják őt. Arcán, nyakán kötések, sápadt, alszik, halkan szuszog.
Megfogom a kezét, megsimogatom. Túl van a műtéten, meg fog gyógyulni. Így lesz!
Megint csak a büfébe megyek. Észre se vettem, ma még nem is ettem semmit sem.
Visszaérve ő még mindig alszik. Odateszem melléje a delfint. Amikor elfogy a szendvics, elkezdek beszélni hozzá. Biztosan hallja.
– Köszönöm, hogy vagy nekem. Most már biztos, hogy szeretlek. Tudod?
Ketten együtt győzünk. Majd meglátod.
Megmozdul a keze, kinyitja a szemét. Újra elalszik, de tudom, hogy megértette, amit mondtam neki.
Hosszú napok várnak ránk. Nagy műtéte volt, egy ideig torz lesz az arca is, de azt mondta az orvos, rendbe fog jönni.
Ketten együtt legyőzünk minden nehézséget, betegséget. Ugye, Kedvesem?
Bodó Csiba Gizella: Isten ujja
A testvérek egy évben legalább kétszer találkoztak. S ezt igazán jó aránynak tekintették, hiszen az ország három pontján laktak. Ella néni Sárospatakról érkezett Karácsonykor, Sándorka Zalából, hogy Pesten Veránál, a legidősebb testvérnél együtt legyenek az ünnepekben. Mindhárman egyedül éltek már több mint húsz esztendeje. A „lányok” a 85 évük felé közeledtek, öccsük a 79-et taposta. De azt még oly fürgén, hogy a „hegymenetben” nem igen tudták követni a fiatalok sem. Nyáron pedig a zalai dombok lábához üldögélő, kicsi erdőszéli házban volt az együttlét. Százszor elmondott emlékeik felidézésével töltötték a forró délutánokat. Karácsony, vagy nyáridő, mindig rengeteg mondanivalójuk volt egymás számára. Az apró részletekre nem egyformán emlékezve, gyakran kisebb vita támadt köztük, hogy hogyan is volt… Viták, megemelt hangok is voltak persze, de az mégis valami csoda volt, ahogy a legkisebb fiú tisztelte és szerette nővéreit, s ahogy a lányok szerették öccsüket, aki az egyetlen fiú volt a családban. Hét lány és egy fiú akik együtt élték meg a két világháború között a magyarországi szegénysors minden kínját. Kifacsarhatta volna őket a rengeteg megpróbáltatás, de amikor így együtt látta az ember őket, vagy velük tölthetett néhány órát, akkor olyan érzése támadt, hogy egy régi úri család, gondtalan életű „szépkorúi” kacarásznak a lombok alatt. S olyan esetről nem tudtunk a családban, hogy ha valamelyiküket baj érte, ne segítettek volna egymáson gondolkodás nélkül! A segítés mindig kéznél volt!
– Az én nővérkéim az Anyát pótolták – emlegette mindig Sándor! És ilyenkor mint a kis bugyogó forrás indult meg belőlük a szó. A felszínre habosodó emlékek fodrai táncoltak ahogy beszélni kezdtek „azokról az időkről”. – Amikor Áldott jó Anyánk meghalt, én csak négy éves voltam – mondta Sándor, amit a lányok is nagyon jól tudtak, s ők is azonnal közölték az életkorukat. – Vera 9 esztendővel volt idősebb öccsénél, és Ő vette át az anyai szerepet húga és az egyetlen fiúcska mellett. Az idősebb nővérek már mind kiröppentek a szülői házból, kit erre, kit arra vetett a sors cselédnek, feleségnek.
És a gyerekeket megsajnálta egy nagyon jóravaló lány, aki miattuk hozzá is ment feleségül a nem túl jó hírnévnek örvendő, de még mindig jóképű apjukhoz.
Mostohánk, soha nem volt a mostohánk, mert olyan jóságos volt mint Anyánk, és úgy is bánt velünk, mintha az Ő magzatai lettünk volna – erősítették meg mindig mindhárman.
Nagyon szerették nevelőanyjukat – s ez a szeretet ott volt a 80-as éveik közepét taposó „lányok” törtfénnyel felcsillanó szemében.
Amikor azon a napon elindultunk Lacföldére Anyámmal – kezdte Sándor a jól ismert történetet – Anyjának nevezve mostohájukat, mert az Édesanyjukra ő nem is tudott visszaemlékezni – meleg volt, olyan fülledt, színtelen meleg. Már csak két km-nyi út volt előttünk, amikor Anyám mondta, hogy üljünk le a kanyarnál a nagy fa alá, mert valahogy nem jól érzi magát. Leültünk, Anyám megtörölte a homlokát, keze erőtlenül esett a kötényére. – Szaladjak előre orvosért? – kérdeztem. – Ugyan gyerekem, ’iszen mindjárt jobban leszek, csak egy kicsit pihenek. Pár perc telt el, de Anyánk nem mozdult, feje kissé félre volt billenve, csendes lett. Nagyon rossz érzés fogott el, láttam ahogy kimegy az arcából minden vér, feje még egy kicsit előrebillen és mozdulatlan lesz. Megráztam hűlő kezét, kiáltottam, majd mellére borultam és zokogni kezdtem, – Édesanyám, Édesanyám ne hagyjon itt! Ne hagyjon itt! Rettenetesen féltem, hogy mi lesz most, mit tegyek?
Kilenc éves voltam, s második Anyánk is elment, itt hagyott. Merre fussak, vissza a faluba, vagy Lacfölde felé? – Nagyságos NagyÚristen most segíts kiáltottam ahogy az égre néztem. És a kék égen egy hatalmas, hófehér kéz volt, négy ujja begörbítve, a mutatóujjával pedig Lacfölde felé mutatott. Tátott szájjal, könnyektől lepett arccal meredtem erre az égi kézre. Felugrottan és futni kezdtem arra felé amerre az Ujj mutatott, hogy hívjam az orvost. Isten keze, Isten ujja volt az – én mondom!
A beállt csendben Sándor lassan töltött saját termésű borából a nővérkéinek. A késő délutáni nap szelíden csillantotta meg sugarait a poharak oldalán.
Bodó Csiba Gizella: Vezetők
Teremtmény,
ahogy én, ahogy Te,
Ahogy a Föld mély lélegzete,
Dobbanunk együtt
pilisi köveken,
Duna-ív ölel és én ölelem,
A kék-bolygó szívét halljuk
Dobogón,
tudom, jó helyen vagyunk!
A dobbanásban a Haza szólt,
S a volt család, mi elfogyott,
Igaz, újat nem hozott,
De magadott mindent
Amit megadhatott:
„Egy szó, mely idejében jött
Egy darab ég,
És a csend fölött
Egy kéz”
vezetett!
Tudom honnan indultam,
Szívéhez jutottam,
lehet, mindez elég!
Schvalm Rózsa: Hideg a tél
Hideg a tél, zúg a jeges szél,
dideregve fázik a szegény,
kinek meleg szobája nincsen,
a feje felett tető sincsen.
A lelke is fázik, dermedten
magába zárva, reménytelen.
Egy mosoly, jó szó idejében,
betölti az űrt melegséggel.
Olvad a jég, éled a remény,
ha felé nyúl, láthatatlan kéz.
Merre tovább, kiutat mutat,
ó hagyd magad mögött a múltat!
Indulj egy szebb, jobb jövő felé,
hol szeretet vár és melegség!
Hol egy darab ég a csönd fölött
nyílik, s árad rád a fényözön.
Szakáli Anna: Elhal a szó
Elhalt ajkadon a szó,
az egyetlen egy, az utolsó,
melyet nagyon vártam.
Elhalkult hangod,
halovánnyá fakult ajkad,
nem mondott volna imát,
csak értem, csak miattam…
Jól esett az a szó,
mely idejében jött,
a láz már halálra gyötört,
eltűnt a szoba, a föld,
fölöttem felragyogott
egy darab ég,
és lassan magához emelt
a kéklő messzeség…
Visszanézek a kapu előtt;
görnyedni látom,
ágyamra borultan, őt…
Nem sír, a gyász,
fájdalom mögött,
szeme távolba néz,
és a csönd fölött kisimul
egy ráncos, öreg kéz…
Dittrich Panka: Csend felett
Mért nem figyeltem rád
mért hajszoltam
mért is akartam
szökve azt az éjszakát
s terv, mely bevált
vörösboros csodás…
Aztán fájón a józanodás
nem tudtam mi vár
eltűntél, hol jársz.
s minden mi szép volt
ködös homály
sötét várakozás.
Remegő szívvel idéztem
ezernyi képet
ezernyi szót.
De csak a csend és a vád
mely örülten kiáltott
a hiányod úgy bántott.
Teltek a napok
hetek és hónapok
lelkemben a bűnös
képzetek szózatok
hibáztam jól tudom.
Kezem hiába nyújtom
mert nem volt szó
ami időben jól jön
nem volt állj,
hogy az ár ne sodorjon.
Hideg a Duna
már lelked odúja…
Maradt a kereszt
néked a sírodon
nékem a vállamon.
Felettünk egy darab ég
a csend felett egy kéz
bár nem látom,
de jól tudom
érzem, hogy jönnél
és újból megölelnél.
Én is úgy szeretném.