Asszociáció 14.

AZ IDÉZET, AMIRE ASSZOCIÁLUNK:

„Csak annyi kell, hogy a kezemnek
egy pillanatra otthont adj a tiédben”

(Ellen Niit)

Varga Katalin: Vártalak

Olyan nehezen telnek ezek a magányosan töltött hónapok. Párom Németországban dolgozik. Marad az Internet a kapcsolattartásra. Annyira hiányzik, olyan régen láttam őt.
Hasamban pedig növekszik egy kicsi élet. Néha el is bizonytalanodok. Jókor érkezik ez a baba? Lassan a negyedik hónapba kerülök. Megkínoznak a reggeli rosszullétek, az állandó szomjúság, az alacsony vérnyomás. De ezek elmúlnak hamarosan.
Anya leszek. Mire megszületik a pici, a férjem is itthon lesz.
Ma reggel hajfájásra ébredtem. Erősen szédülök, rémülten veszem észre, hogy vérzek.
Hívom a mentőket, alig tudom elmondani, mi a baj.
Vizsgálatok, idegeskedés. Pár napig bent tartanak a kórházban, aztán haza is mehetek.
Párom aggódott, azt mondta, hazajön. Megnyugtattam. Nem kell félnie. Már jól vagyok.
Veszélyeztetett terhes vagyok, Édesanyám odaköltözik hozzám, ne legyek egyedül.
Aztán a hetedik hónap végén újabb vérzés. Már haza sem mehetek, szigorú ágyban fekvés a programom, a hátralévő időre. Nyitott a méhszájam, de a baba egészséges.
Két hét múlva, erős tolófájást érzek, visznek egyből a műtőbe. Gyenge a magzat szívverése, vészhelyzet állt elő
Császármetszés, egyből elviszik a babát. Két nap múlva, kicsit gyengén, de az első utam hozzá vezet, a kisfiamhoz. A sok pittyegő műszer megrémít egy kicsit. De itt van Ő, az inkubátorban. Szőke a haja. Aprócska kezei meg, meg mozdulnak. Most ásított éppen egy óriásit. Olyan picike, de egészségesnek látszik.
Ebben az orvosom is megerősít. Hamarosan kikerül az inkubátorból. Behozzák majd mellém a kórterembe.
–         Én kis harcos babám. Úgy megölelnélek már, tudod? Írtam egy verset is neked. Elmondok belőle neked egy részletet. Apa már hallotta, tetszik neki – Suttogom
Aztán elkezdem szépen, lassan mondani, kisfiam most engem néz. Könnyes szemmel súgom hát neki.
„ Csak annyi kell, hogy a kezemnek egy pillanatra otthont adj a tiédben. „
Ezt a verset még a Páromnak írtam annak idején. Most átírtam a kisfiamnak.
Hirtelen meghallom a folytatást, ahogyan megfordulok, ott áll mögöttem a férjem.
Szorosan öleljük egymást. Együtt a család, újra. Apa, Anya és a Gyermek.

Viemann László: Csak annyi kell – Gondolat

Néha a bájos szemed rám vessen,
Így tudom gondolatod velem van.
Csak annyi kell: Lágy ajkad érintsen,
Forró lehelet mámor bizalma,
Függő fűzág árnyék símítás.
Csak annyi kell: Mit szónélkül értek,
Hol nincs magyarázat sem bocsájtás,
Hisz lelkek, ők érzést értékeltek.
Csak annyi kell: Tán egy bájos mosoly,
Vidító kacaj, Te ölelésed,
Szerető jel azzal, hol gond oson.
Csak annyi kell, hogy a kezemnek egy
Pillanatra otthont adj tiédben.
Csak ennyi kell és ezt hidd, semmi több!

Czégény Nagy Erzsébet: Csak annyi kell…

Nem kérek tőled Kedves
álmokat, sem ígéretet,
sem cifra palotát,
sem fénylő tengerszemeket,
még azt sem kérem,
hogy ragyogj velem a fényben.
„csak annyi kell, hogy kezemnek
egy pillanatra otthont adj a tiédben.”

Czégény Nagy Erzsébet: – kezeink –

üres álmok és ígéretek zuhannak
menthetetlenül valami tér nélküli
időben kavargó üstökös porfelhő
rezdülésében csak Te vagy és én
szemünk egyesülő fényének
egyetlen biztos pontja egymásba
kapaszkodó kezünk

Dittrich Panka: Csak annyi kell

Mikor mennék, de megremeg a lábam.
Megállok tétován…meg ne botoljak…
Miért ver hevesen szívemnek pitvara?
Miért zakatol sebesen vonatom robaja?

Mennék, ám mintha nem lenne tovább…
A magányom rabsága sötét börtönébe zár.
Ölelnek az árnyak, bujkál, csak vár a fény.
Mennék, de homályos, csalfa tán a kép.

Vinne-vinne arra, mit titokban éltem át,
hogy virágot találok, álmom szirmait talán…
Mennék, tán mennem kell tovább…
De kétes a világ, megállok tétován…

Mert a virágzásnak is egyszer vége lesz
Mégis indulok feléd de csak kis lépésben
bár„csak annyi kell, hogy a kezemnek
egy pillanatra otthont adj a tiédben”.

Golán Angéla Gabriella: Nem éri meg

Nem éri meg e fájdalom
hogy így kínozd magad!
Előre nézz, van még jövő,
s remény mindig marad!

Ha bús világ csak rosszat ád,
se horgaszd le fejed,
hisz van ki benned vigaszt lát,
s a társad is lehet!

Csak annyi kell, hogy két kezét
a kezedbe vegyed,
akkor talán sok kín után
otthonra lel veled!

Szabó Edit Irma: Tenyérnyomat

Szeretet-szálakat
tekertem köréd,
parázs-órák, percek
vitték a hírét,
hogy neked tornyoztam
izzó halomba
a lángokba
csomagolt szenvedélyt…
Homlokomon
hűs érintésed,
lázam enyhíted.
Két tenyeredben
szimmetrikus vonalak
őrzik sorsodat,
ujjad siklik, simogat.
Az életerő lassan
visszatér belém…
Istenként ölelj!
Engedd, hogy
szívvonalad
ívébe rejtsem,
s kezem kezedben
pihenjen!

Czégény Nagy Erzsébet: Anyám

Mindig úgy nézel rám, mint a legszebbre.
Szemed megrepedt tükör. Hosszú évek
égették bőrödbe a nincstelenséget, a
ma is gyötör, s minden este imádkozol.
Elmosom ebéd után a tányérodat, te még
ülsz egy kicsit, bennem gyönyörködsz,
eszedbe jutnak ifjú éveid, azt mondod
olyan vagyok, mint te. Hallgatunk a megrekedt
homályban, csendélet szunyókál az asztalon.
Mielőtt elmegyek, elrakom tenyerembe múltadat.

Gősi Vali: Tenyered melegét

a kezedet vágyom
tenyered melegét
kezemre hajló érintésedet
otthon-melegét idézni a múltnak
ledobni lelkünk tépett rongyait
kiteríteni takarónak
szerelmünk rejtve őrzött titkait
felbátorodva a pőreségen
keresni tiltott fényeket
levetni közös bánatunkat
feledni gyászos sóhajunk
mámoros lélekkel
összehajolva
egymásba olvadó
kéz legyünk