AZ IDÉZET, AMIRE ASSZOCIÁLUNK:
„lassan összeáll a sok-sok kis csöndből
valami végérvényes érthetetlen”
(Papp Für János: Szonett nekünk)
Szakáli Anna: Veled vagyok
Veled vagyok régóta…
Már nem álmodom
semmi lélekszakasztó
eszméletlenséget,
nem kell hát bűneimért
bocsánatod kérnem,
férfi léted új dicsfényt remélhet.
Elfojtott vágyak lilára festik,
enyészetbe hull erő-csakrám.
Elhaló szellem, szolgálni kész
élő gépezet, ki szemérmesen hebeg:
érted könyörög minden imám,
és veled maradok, mert szeretlek…
Lassan áll össze sok kis csöndből,
ami köztünk végérvényes,
és mint a Törvény, úgy lesz örök!
De mivel ezen a létsíkon
e Rend érthetetlen,
hiába fejtegetnék a Vének,
önmagába bújva kúszik a titok-húr,
s előbbre csak annyira visz,
mint éji tűz fénye,
mely hajnalra hamvába hull.
Varga Katalin: Miért?
Miért nem szólsz, a csönd fátylat borít ránk.
Csak a szemed beszél, fáj a némaság.
Mint két idegen, nincs mit mondanunk?
Halljam már a hangod, elkárhozunk.
Kezed nem simogat, többé nem ölelsz?
Szólok hozzád hallod, miért nem felelsz?
Mondjál bár elbocsátó üzenetet.
Szerettük egymást, ezt sohase feledd.
Ha menni akarsz, hát menj, elengedlek.
De szavak nélkül én már úgy szenvedek.
Üljünk le egymással szembe, kérlek én.
Kapcsolatunk ne legyen bús regény.
Szavak buknak fel bennem, rímbe szedve.
Olvasd hát őket, belelátsz lelkembe.
„ Lassan összeáll a sok-sok kis csöndből.
Valami végérvényes érthetetlen.”
Szabó Edit Irma: Léleksimító
A hűs éjszaka
kékesszürke függönyt feszít
az ég ablakára.
Jöttment gondolatok zihálva kergetőznek,
elmémben keresnek üres helyet,
hogy a zavartalanság burkát szétfeszítve
okozzanak viseltes perceket.
Ha a keserűség belül mélyen jajgat,
s az érzések összegubancolódnak bennem,
jön az égi hang, a csendesítő mantrám,
mely varázsingerként kisimítja lelkem.
A magasztos fény
borostyánszín képzetet szül,
rezgéseket ébreszt.
Schwalm Rózsa: Felhők takarják arcodat
Felhők takarják arcodat,
nem hallod hangomat.
Hiába kiált a lélek,
a csöndben úgy félek.
Gyötörnek kínzó kételyek,
sok-sok kis csönd, mit rejt?
Számomra oly érthetetlen,
idegen és rideg.
Emlékeimben kutatva
valami összeáll.
Megvan már a titok nyitja,
értem már és úgy fáj.
Hiszem, hogy nem végérvényes,
oldja szereteted
a fájdalmas feszültséget,
s megtöri a csöndet.
Dittrich Panka: Esti hang
Este van. Magába ránt a végtelen. Becsukom szemem. Tán zuhanok. Mozdulni nincs kedvem. Úgy várnám a csendet. A konyhából nesz szűrődik, a falióra mutatója monoton recseg. Nappal nem is hallom, észre sem veszem… Most ütemére majdnem egyformán dobban a szívem. Mily érdekes ott az üvegtokban, ahogy halad az idő, mint testemben a vér, ahogy pulzusom is lüktet. Az idő nem áll meg, elrabolva néha fut, olykor vészesen siet. Most lassan, de biztosan vezet. Az “egész”-hez érve talán a nyár, a “negyed” az ősz, a “fél” a tél, és a tavasz lehet a “háromnegyed”. Talán. Ám csak megy és megy. A mutató körben kergeti a számlapot. Hallom ahogy halad, szüntelen az idő. Bár órámban kakukk madár nincs, nem zavarja a pergő rendet ott benn a szerkezetben. De minek is… hiszen este van.
Kinn egy rohanó autó robaja, távolról közelít aztán az ablakom előtt csapja a zajt, majd távolba hullik a hanggal a por is, és vele az út, amerre menni akar. Fel sem tűnik, pedig nappal rengeteg autó van. Ám éjjel hova siethet? Kihez? Vajon odaér? Hisz olyan, mint a szélvész. Rezgeti az addig mozdulatlan ablakomat. Most kicsit szünet van…
Aztán egy tücsök zenél az útszéli fűben. Tán vár valakit, vagy netán valamit. Társat, vagy jobb időt. Vagy tán jó kedvében nótázik, s megbújik dala az esti kékségben. Jó neki. Ahogy a harmatos fűben, ebben a fülledt éjszakában, titokban valamit még remél. Talán. Talán arról zenél. Felette susognak a lombos ágak, elnyelve lámpaburák morgó duruzsolását, a körötte köröző bogarak szárnyrebbenéseit. Szellő lengeti a bóbiskoló faleveleket. Tán néhány ma éjjel már végleg alábukik, örökre megpihen, hang nélkül nesztelen. Hiszen az ősz lopakodva közelít. Ám megint, most egy motort bőget valaki. Esztelen robaj. De hiszen este van. Szemem megrezzen. Nem lát, de figyel. A függöny ráncai lassan egybeér. Ide- oda lengeti a sejtelmes szél. Az ablak üvegén a lámpa fénye utat keresve fel és leúszik. Homályban fürdik csalókán az árnyék. Aztán már csak a tücsök és a falióra távoli nesze hallik, tán a hold, vagy a csillagok, valami elnyeli, ahogy az álom akaratlanul megint pihenni kísér. Már nem lép az idő, ha mégis, csendbe zár.
Csak a szívem dobog, az esti hang: ne félj… ne félj… ne félj.
Aztán
„lassan összeáll a sok-sok kis csöndből
valami végérvényes érthetetlen”
Viemann László: (AP) Az érthetetlen semmi
Az érthetetlen ő magyaráz, az érthetetlennek,
Amíg az értelmes amint a sír hallgatja őket.
Vak vezeti a vakot vakul a tönkremenésnek,
Bár csodálatos módon mind ez felett megegyeznek.
Értelmes megrázza a fejét, mert a mit vitatták,
Azt mind ért, s helyes útat követni arról mind letért.
Emlék! E,Sz. Gorbi ideéből öreg-néni plakát,
Mondta ezt! ,,Hetven-hat évünk elment itten semmiért,”
Egy reporter megkérdezi; mit jelent ez nénike,
Válasz! ,,Az okos kiment külföldre vagy kivégezték,
Sokat meg kényszerítve Szibériába elvittek,
Itthon meg dologtalanok az országot vezették.”
Lassan összeáll a sok-sok kevés csöndből valami
Végérvényes érthetetlen megegyezett. Min? Semmin!
Gősi Vali: Még itt vagyok
Még itt vagyok, még álmaim kísérnek,
de kiszakad majd belőlem a lélek,
s ha túl késő lesz feloldozást kérni,
vétkeimért hő imát remélni,
hamis hangú szirének dalára,
bűnös magam búcsúztatására
visszhangzik majd a siratóének,
míg ős-terhemmel az enyészetbe térek.
Még itt vagyok, s az égre nézek néha,
még elbűvöl a mindenség hatalma,
még verset írok, zakatol a szívem,
s e ringatózó, különös, mély csöndben
megvallom a hálát, am’ért éltem,
bár sorsom végérvényes, érthetetlen.