AZ IDÉZET, AMIRE ASSZOCIÁLUNK:
„egy váratlan találkozás egy kézfogás
ahol valaha gyermek voltam az a ház
elérhetetlen pályára repít”
(Vészi Endre)
Dobosi Valéria: Nem,nem,nem
nem,nem,nem találom a házat,
nincs utam,ami odavezet,
vagy vaksi szemem a káprázat
füstjeitől nem lát eleget?
nem,nem,nem találom a házat,
amiben otthonra lelhetek,
fejemet hajtja az alázat,
haza,haza mégsem mehetek,
nincs szobánk,nincsen ágyunk,ahol
úgy lopnám párnádra a hajnalt,
hogy ne fájjon közel és távol,
vagy a közönybe burkolt arccal
elszenvedett kínos pillanat,
ami titkol,tépáz és tagad…
Viemann László: Negyvenkét év után
Haza mentem negyvenkét év után,
Minden úgy tünt az idő megállt s várt,
Ott tátongó golyóluk hely bezárt,
Bár az emlék helye szomorún tárt,
Malter-pecsét Kossúth térről beszélt,
Hogy átéljem újra ami történt,
Hívtak, nézzem az emlékmű már kész,
De én szaladtam F.M. oszlopok mögé,
Géppuska golyó pattogott húztam
Bátyám oszlop mögé és mutattam,
Látod hol golyó hely malter, ,,mondtam”.
Váratlan találkozás s kézfogás
Ahol valaha voltam az a ház
Elérhetetlen pályára repít:
Varga Katalin: A régi ház körül
Kiadták a könyvemet.
Szerelmes verseimet, festett mandaláimat most nyomtatásban látom kis könyvem fehér lapjain.
Elhatároztam, ezúttal nem ajándékozok el egyet sem. Eladom a könyveimet.
Közösségi portálokra teszem fel a hirdetést. Eddig kevés az érdeklődő. De ma kaptam egy érdekes e-mailt.
Keresztnevemen szólít, tudja rólam, hogy már az iskolában is írtam verseket. Azt javasolja, találkozzunk személyesen is, akkor meg fogom ismerni.
A megbeszélt helyen és időpontban, könyvvel a táskámban várom hát őt.
Pontosan érkezik. A Fordból kiszállva örömmel ismerem fel az én régi osztálytársamat, akivel egy házban laktunk.
Titokban szerelmes voltam beléje, de ezt mindig titkoltam előtte.
Huszonöt év nagy idő. Ő megizmosodott, karakteresebb lett az arca. De a kék szemei most is ugyan úgy csillognak, mint régen. Elég messze sodort minket egymástól az élet eddig.
Meg sem beszéltük, mégis a régi házunk előtt találjuk, magunkat Sétálunk a nagy udvaron,
Felidézzük a régi emlékeket.
Kedvenc vendéglőnk teraszán folytatjuk a beszélgetést. Koccintunk a Muskotályos borral.
Hideg párája ujjunk nyomát őrzi a poháron.
Mesél magáról. Elvált, s az ország túlsó feléről költözött most vissza. Tudja már az én történetemet is.
Nem is csodálkozik, amikor papírt keresek, s elkezdek írni.
Megihletett a találkozás.
Azt is tudom, melyik sorok fognak tetszeni neki. Így meg sem lepődök, amikor felolvasva, mit alkottam, ő is mondja velem a szavakat:
„egy váratlan találkozás, egy kézfogás, ahol valaha gyermek voltam, az a ház elérhetetlen pályára repít.”
Bízom benne a mi találkozásunk nem lesz elérhetetlen pálya. Így legyen!
Dittrich Panka: Találkozás
Régi ismerősök voltak. Péter még főiskolásként volt évfolyamtársa Adélnek. Sokszor tanultak és buliztak együtt abban az időben. Nagyon mély barátság volt az övék, de szerelemről szó sem volt. Aztán messze szólította őket az élet egymástól. Több mint húsz évig nem találkoztak. Majd, egy májusi napon, összefutottak a városban. Köszöntek egymásnak puszi- puszi. Alig akartak hinni a szemüknek. Habár mindkettőjük arcára rovátkákat varázsolt az idő, mégis nyugtatták egymást: ó te semmit nem változtál. Betértek egy kávézóba. A gőzölgő tea mellett csupán tíz perc jutott egymásra, hogy elmeséljék ki miként. Adél főállású anya lett, három égető kisfiúval. Mint mondja: jól meg van a férjével. Péterből orvos lett, most negyven évesen nősült kislánya hét éves. A kávézóból kijövet telefonszámot cseréltek. Örültek, hogy találkoztak.
Teltek a napok, hetek. Péter nem hívta Adélt. Ezért ő sem hívta Pétert. Talán félt, hogy mitől azt persze nem tudta saját magának sem megmagyarázni.
Aztán újból találkoztak…
Ekkor már Péter vakmerő és hódító volt. Sétáltak a város egyik rügyező fákkal teli ligetébe. Az eget szivárvány ölelte. Péter átölelte Adélt, akit egy jóleső bizsergés vett hatalmába. Ilyen égető vágyat régen érzett. Teste minden egyes porcikája beleremegett. Főleg amikor a férfi borostás ajkával a nyakát puszilgatta, de olyan gyengéden puhán, hogy elöntötte a jóleső boldog forróság. Péter szemében látta magát húszévesen és olyan vágyakozást észlelt, mint akit most csókoltak meg először. A kép halványult de a lelke tombolt, mintha tenger morajlása súgott volna fülében. Szíve annyira kalimpált, mintha ki akarna szabadulni a testéből.
Ekkor Adél kinyitotta a szemét és látta félhomályban, hogy mellette mélyen szundikál a férje…
Mentovics Éva: Gyermekkorom álma
Fülembe cseng olykor még nagyanyám dala,
s tanítóm szájából az óda, ballada,
szó, amelyre rezdült a gyermeki lélek,
fürkésző pillantás, sorjázó miértek.
Nagymamám búzakék, parázsló szemében
ott ragyogott egykor: „Te vagy a reményem!
Bárhova sodorna a szeszélyes élet,
maradj mindig tiszta, szépre éhes lélek,
ne légy megalkuvó, igaz úton járj csak,
ne fogadj be bárkit szívbéli barátnak,
s tanulj, mert a tudás olyan, mint a lábnyom,
elkísér a sírig, tudod, édes lányom.?”
Megízlelve titkot, fogyhatatlan tudást,
folyton csak kérdeztem, nem hagyva lanyhulást.
Izzó napsütésben könyvtár adott árnyat,
s kóstolgattam ízét már az alkotásnak,
ami gyermekfejjel csupán kaland, móka…
versbe szőtt világom később vált valóra.
Évtizedek teltek, ám, ha arra járok,
rám köszön iskola, régi jó barátok,
ház, amelyben éltem, játszótér, meg kertek,
emlékemben élnek ifjúi szerelmek,
s gyermekkorom álma kísér lankadatlan;
rímek, szófüzérek – ezernyi alakban.
Könyves Tóth Enikő: Mementó
Ívben feszül a napfény
e kies tájon,
elhagytak a hűtlen szavak,
összetört álmok,
az arc megkövült rozsdáiba
simul a fájdalom,
kezedhez forrt
a meggyűrt pillanat,
s az égen felsejlik
a holnap…