AZ IDÉZET, AMIRE ASSZOCIÁLUNK:
„Az ablakok a régi kertre néznek,
ott pár virág a fal felé hajol:
gyomok közt nőttek üdvözlő szavaknak
a régi tőről, régi hant alól”
(Nagy Márton)
Dobosi Valéria: A régi kert
némán sírok,ha néha arra járok,
elvadult kertben színtelen virágok
még harmatot könnyeznek kezem után,
és égre nyúlnak a tömzsi,kis tuják
hirdetni:örökké zöldjük nem talál….
ettől oly szomorúak,mint a halál,
ahogy gondolkodom az elmúláson
egyre csak a saját síromat ásom,
minden a régi,semmi nem ugyanaz,
lombokat színez a tétova tavasz,
kútmélynyi magánnyal körbefalazva
pusztul a kert,hajlik,koppan ág-boga,
csendesen minden a múltat feledi,
míg egy zord tél örökre betemeti…
Keszy-Harmath Dániel: Romlott barátság
Honnan bújhat még elő
Honnan várhatom
Hol vannak hamvai
Hol van, barátom
Hogy tehettük tönkre
Hol rontottuk el
Elmúlt hát örökre
Kihunyt gyertyaláng
Feslett bizalom
Barátság-posztóban
Kínos szakadás
Kiszáradt virágföld
Gyökerek vagyunk
Mi magunk ástuk el
Mélyre a magot
Kinőtt a féltés
A „mindent megadás”
Összefonódás
Reményekkel bírhat
Feloldozó locsolás
Meghozza a zápor
A lelki megújulást
Barátság nem szűnik
Suttogva dalol
Mindig felizzik
A régi hant alól
Szakáli Anna: Otthonteremtők
„Az ablakok a régi kertre néznek, ott pár virág a fal felé hajol:
gyomok közt nőttek üdvözlő szavaknak a régi tőről, régi hant alól” (Nagy Márton)
Gyorsan nőnek a falak,
nap mint nap emelkedik,
mész szaga ül orrba, tüdőbe,
minden beszívja az új illatot,
közben új gondok feszülnek az égre,
mint születéskor, ha felsivít az élet,
téglák ülnek sorban – ütemek billentyűje –
épül a ház, végre!
Megremeg az ín. Emeld, tedd,
kend, emeld, tedd, kend!
Izzadság verejtéke lopva hull a vederbe,
nyikorogva fordul a talicska kereke,
este már jól esik a paprikás krumpli,
horkoló álomba zuhan
a fáradtság, fáradtságot teremtve.
Mint fészket épít a madár,
ha költeni kell, mert a tojás nem vár,
kitartó türelemmel gallyat gallyra
halmoz az ösztön,
az emberben is feltör a vágy,
fészek kell, hogy legyen család,
lebontani a rossz tetőt, feldönteni
mi épült a kezdetek előtt.
Ez az, mi ösztökéli az erőt,
asszonyt, férfit, egymás fölé emelőt;
kapaszkodj a vállamba kedves,
tedd rám kezed, átviszlek a folyón,
nem állhatnak utunkba a tengerek,
nem állhatnak közénk
ijesztő emberek,
szívünkben égi kapocs…
Tágas ablakok néznek a kertre,
hol egy virág a fal felé hajol
hódolni az építőknek,
arrébb még gyomok nőnek,
de közéjük egy viselős asszony guggol,
s kezei a tövekhez fészkelődnek
kitépni a gazt az otthon szent hantjaiból.
Varga Katalin: Kicsiny házam, az életem
Jó itt most, kint a kertben, pihenni nagyot.
Lazítani, felidézni, sok szép napot.
Itt ez a sárga ház, életünk célja volt.
Megmaradjon, alkossunk valami nagyot.
Ketten építettük álmaink otthonát.
Kívánni sem kell, ennél szebbet már talán.
Innen mi már elmenni sohasem fogunk.
Ennél szebbet tudjuk, sohasem alkottunk.
Gyermekeink is itt fognak majd felnőni.
Kert virágainak, gyümölcsnek örülni.
Itt írom majd verseimet, a kispadon.
Én minden soromat veletek megosztom.
„ Az ablakok a régi kertre néznek.
Ott pár virág a fal felé hajol:
Gyomok közt nőnek üdvözlő szavaknak.
A régi tőről, régi hant alól.”
Szabó Edit Irma: Költözik a szomszéd
Lelakott házból költözik lakója,
bóbiskolnak álmos ablak-szemek.
Nyikorgó talicskán tolnak öreg asztalt,
kötéllel cipelnek használt fekhelyet.
Hurcolnak a szomszédok mindent:
ajándékba kapott lim-lomot.
Koccan egy hasas befőttes üveg,
lábra kap egy poros szőnyeg valahogy.
Utánfutón landol láda, zsák-sereg,
valamire jó lesz kacat szanaszét.
A teherautó már messzire robog,
viszi szekrénybe zárt régmúlt életét.
Költöző homályból integet, visszanéz,
tudásszomja könyvhegyekben pihen.
A bölcs életútja útra kél,
szomszéd úr máshol nyit új fejezetet.
Roskadozó tuják búcsút intenek,
kertjében a magnólia már szirmot fakaszt.
Szétforgácsolt tér és idő remeg,
másik lakót köszönt az ébredő tavasz.
Új köntöst kap a ház, s a rozsdás bejárat,
sürög-forog megannyi mester.
Formára nyírt bokrok, babarózsa-ágak,
s életük újra gyökeret ver…
Megújult lakásba idős pár költözik,
isten hozott, kedves rokon-szomszéd!
Érkezéseteket fogadja április,
s hazatalált, öreg-örömérzés.
Mentovics Éva: A régi ház
„Az ablakok a régi kertre néznek,
ott pár virág a fal felé hajol:
gyomok közt nőttek üdvözlő szavaknak
a régi tőről, régi hant alól,”
s most, az esős, könnyes délutánon
bársonyszirmát bontja valahány,
miközben a langyos nyári zápor
kopogtat a vén ház ablakán,
s ott válik, a földön kis patakká,
bejárva a kert ezer zugát,
de a házra – bárhogy is akarná –
nem hozhat már fényt, megújulást.
A jázminok most is úgy ragyognak,
mint sok éve, s lombjuk egyre nőtt,
nem sejtik, hogy búcsúznak maholnap;
csokruk borít be egy szemfedőt.
Egy szemfedőt, mely lezárja a múltat,
hol gazdájuk csengőn kacagott…
ők virulnak, ám a ház fakul majd,
csak emlékek hada marad ott.
Mentovics Éva: A nagymama háza
Hajdanában aranyszőke hajjal
futkosott a fenyőfák alatt,
s madárdallal köszönt az új hajnal
a hárs felől, mely ma is árnyat ad.
Akácliget bókolt, s lám a bodza
most is ontja édes illatát…
bódító volt, mindig lázba hozta
– tövükben vert egykor kis tanyát.
Gyermekkora mára tűnő emlék,
szellő karján ringó látomás,
múlt ködéből visszaintő vendég;
frissen sütött cipó, lágy tojás,
kakasszó a nyári ébredésnél,
tücsökdallal átszőtt altató,
ezüstholdas, titokzatos éjfél,
rózsabokrot metsző nagyanyó…
Lám, a rózsák szirmaikat bontják,
ránevetnek ott, a zöld közül,
mert néha még elcsalja a honvágy,
ám az idő mégsem könyörül.
Bármily szép a virág karcsú ága,
mely kibújt a régi hant alól,
megrokkant a ház az elmúlásba,
s lélekharang hívó hangja szól.
Ablakai ma már nem ragyognak,
évek marták szét a keretet,
bárhogy fájhat, feszíthet, sajoghat,
falai közt múltja bennrekedt.
Viemann László: Őrült vagy lángész
Kitüntetett egyetemi hallgató ideggyógyászaton,
Előző hatósági feljegyzés nics, bűnoző vonalon.
Ifjú húszon éves csak egy forgalom jegyzet amit kapott,
Nem tudni milyen sebesség kihágása végett az adott.
Ennyi fiataloknál csekély, bár súlyos, ha életet ront,
Mégis a hatalom elsőn baleset nélkűl elnézést ont.
Mérlegelni kell és megelőzni mit Aurora hozott,
Szülhet és lehet őrült vagy lángész aki tömeget gyilkol?
Legyünk résen a felismert cselekvőt milyen szándék hatol.
Lehet egy ecsettel festeni, gondolva elme csonkán bont?
Bekerítve vagyunk gonosz érdekeltséggekkel és mindaz,
Ki veri a cöveket nem hátrál meg semmitől mit halmaz,
Kész bármit elkövetni, hogy végre vigye az akaratát,
Ember áldozat sem akadály bármennyi a sír kiásás.
Virágok kertjükből temető felé néznek fejük hajolt,
Földből nőttek üdvözlő szavaknak, a régi friss hant alól.