AZ IDÉZET, AMIRE ASSZOCIÁLUNK:
„És én fenyőtől fenyőhöz megyek
És minden fenyőt megsimogatok.”
(Reményik Sándor)
1.
Golán Angéla Gabriella: Csal-fa
Egy kis toboz,
mint óvó doboz,
esett le a földre.
A mag kihullt
s földhöz simult,
hogy fagy ne gyötörje.
Jött a tavasz.
Védte haraszt,
míg erőre hágott.
Állt alélten,
észrevétlen.
Ámulta a világot.
Nyári hévben,
nőtt serényen,
s az idő őszbe fordult.
Kicsiny ága
égre vágyva
csillagok felé nyúlt.
Ért csendesen
holdszerelem.
Átölelte béke.
Ezüstangyal
szelíd arccal
emelte a fénybe.
Sóvárogva
csókot adna
messzi holdvilágnak.
De csak szellő cirógatja
lombját fenyőfáknak.
2.
Varga Katalin: Kedvenc fenyőm
Hegytetőtől nézi a tenger vad hullámait.
Télen sem hullatja, a sűrű tűleveleit.
Kandalló fénye világít, falon táncol lángja.
Pinea fenyő, emlékezzetek e szép fára.
Legyen az városi utca, erdei üdülő.
Halomba rakott, illatozó tüzelő.
Szeretem ezt a fát, alakja sudár, feltörő.
Legyen tavasz, nyár, ősz, vagy tél, mindig szép a fenyő.
Sétálni indulok, most sorok jutnak eszembe.
Bandukolok a fenyők között elrévedezve
„ És én fenyőtől fenyőig megyek.
És minden fenyőt megsimogatok.”
3.
Mentovics Éva: Ünnepi ima
Ha csipkeingben pompázik az ünnep,
talpunk alatt hó-csillám ropog,
emlékképek járják át szívünket,
érted, értem – értünk imádkozok.
Elsétálok, el, a messzi csendbe,
hol utcazaj nem hallik talán,
ahol fehér, s örökzöld színekbe
bújt a táj az ünnep hajnalán.
Ott, a tiszta, hó takarta dombról
feltekintek rátok, szép fenyők,
mert, ha léptem lassúbb lesz a kortól,
ti adtok majd hitet – éltetőt,
hogy, ha őszünk télbe fordul majdan,
agg fejünket belepi a hó,
akkor is lesz tavasz-hangú hajnal,
nyár hevében fürdő, tiszta tó,
ősz-illatú hársfaligetekben
megpihenő, fényes alkonyat,
mely lopózva oson, s szinte csendben,
fakulva a tél felé halad.
S hogy telünk is boldog, szép lehet még,
mielőtt majd kialszik a láng,
s nem marad más, csak hamu és emlék…
de lesz, aki visszagondol ránk.
4.
Gősi Vali: Rekviem a karácsonyért
Nem tudom, milyen lesz
a távoli karácsony,
állnak-e fenyők fönn a bérceken,
várják-e dermedt ágaik alatt
őzgidák és riadt, éhes madarak,
hogy szűnjön a gyilkos fejszecsattogás,
és csituljon végre a zajongó világ.
Nem tudom, lesz-e még
hófehér karácsony,
s hogy élnek-e szelíd lelkű emberek,
kik áhítattal várják az Isten-gyermeket,
s ha napkeleti bölcsek lépte közeleg,
érzik-e a meghitt jászol-meleget?
Nem tudom, hol talál,
s lesz-e szeretet,
de ha akkor még e földön élhetek,
hálatelt lélekkel imát mormolok,
hogy szép volt élni, s talán búcsúzok:
némán „fenyőtől fenyőig megyek,
és minden fenyőt megsimogatok”.