Asszociáció 23.

AZ IDÉZET, AMIRE ASSZOCIÁLUNK:

„És én fenyőtől fenyőhöz megyek
És minden fenyőt megsimogatok.”

(Reményik Sándor)

1.

Golán Angéla Gabriella: Csal-fa

Egy kis toboz,
mint óvó doboz,
esett le a földre.

A mag kihullt
s földhöz simult,
hogy fagy ne gyötörje.

Jött a tavasz.
Védte haraszt,
míg erőre hágott.

Állt alélten,
észrevétlen.
Ámulta a világot.

Nyári hévben,
nőtt serényen,
s az idő őszbe fordult.

Kicsiny ága
égre vágyva
csillagok felé nyúlt.

Ért csendesen
holdszerelem.
Átölelte béke.

Ezüstangyal
szelíd arccal
emelte a fénybe.

Sóvárogva
csókot adna
messzi holdvilágnak.
De csak szellő cirógatja
lombját fenyőfáknak.

2.

Varga Katalin: Kedvenc fenyőm

Hegytetőtől nézi a tenger vad hullámait.
Télen sem hullatja, a sűrű tűleveleit.
Kandalló fénye világít, falon táncol lángja.
Pinea fenyő, emlékezzetek e szép fára.

Legyen az városi utca, erdei üdülő.
Halomba rakott, illatozó tüzelő.
Szeretem ezt a fát, alakja sudár, feltörő.
Legyen tavasz, nyár, ősz, vagy tél, mindig szép a fenyő.

Sétálni indulok, most sorok jutnak eszembe.
Bandukolok a fenyők között elrévedezve
„ És én fenyőtől fenyőig megyek.
És minden fenyőt megsimogatok.”

3.

Mentovics Éva: Ünnepi ima

Ha csipkeingben pompázik az ünnep,
talpunk alatt hó-csillám ropog,
emlékképek járják át szívünket,
érted, értem – értünk  imádkozok.

Elsétálok, el, a messzi csendbe,
hol utcazaj nem hallik talán,
ahol fehér, s örökzöld színekbe
bújt a táj az ünnep hajnalán.

Ott, a tiszta, hó takarta dombról
feltekintek rátok, szép fenyők,
mert, ha léptem lassúbb lesz a kortól,
ti adtok majd hitet – éltetőt,

hogy, ha őszünk télbe fordul majdan,
agg fejünket belepi a hó,
akkor is lesz tavasz-hangú hajnal,
nyár hevében fürdő, tiszta tó,

ősz-illatú hársfaligetekben
megpihenő, fényes alkonyat,
mely lopózva oson, s szinte csendben,
fakulva a tél felé halad.

S hogy telünk is boldog, szép lehet még,
mielőtt majd kialszik a láng,
s nem marad más, csak hamu és emlék…
de lesz, aki visszagondol ránk.

4.

Gősi Vali: Rekviem a karácsonyért

Nem tudom, milyen lesz
a távoli karácsony,
állnak-e fenyők fönn a bérceken,
várják-e dermedt ágaik alatt
őzgidák és riadt, éhes madarak,
hogy szűnjön a gyilkos fejszecsattogás,
és csituljon végre a zajongó világ.

Nem tudom, lesz-e még
hófehér karácsony,
s hogy élnek-e szelíd lelkű emberek,
kik áhítattal várják az Isten-gyermeket,
s ha napkeleti bölcsek lépte közeleg,
érzik-e a meghitt jászol-meleget?

Nem tudom, hol talál,
s lesz-e szeretet,
de ha akkor még e földön élhetek,
hálatelt lélekkel imát mormolok,
hogy szép volt élni, s talán búcsúzok:
némán „fenyőtől fenyőig megyek,
és minden fenyőt megsimogatok”.