Asszociáció 27.

AZ IDÉZET, AMIRE ASSZOCIÁLUNK:

“Ki kérte forró haragod,szeretni ki bujtogatott?”
(Váci Mihály)

1.

Dobrosi Andrea: Nem, nem, nem

Nem, nem, nem kérek abból, ami látszik,
mire megesküdnél, ha szóba jövök,
s hinnéd az utolsó szívdobbanásig,
már megint itt játszik e bolond kölyök,
játssza az igazi, égő szerelmet,
a vakon ügető naiv kisdedek
játékát, amint rogyásig terelnek,
vetítenek káprázatot gyereknek.

Nem, nem, ne hidd forró haragom él még,
büntetni kaptam csak a lélegzetem,
mint a kapzsi szamár fenékből érmét,
ki nem lát tovább kecsegtető fényeken,
kinek a szép az a kés, ami forog,
az, mit belevájhat olyanba, mint te,
s élvezi a kárt, ahogy ruhát molyok,
nézve miként vagy keresztre feszítve.

Nem, nincs naiv, nincs kapzsi, de én igen,
én vagyok, én, ne szégyellj, ne tagadj,
lehettem egykoron bolond, bármilyen,
ki bánja, a szívünkön rozsdás lakat,
de a lakat se más, csak történelem,
te bántottál, én is megbántottalak,
így alakult, ez még nem törvénytelen,
próbára tett, ki szeretni bujtogat.

2.

Golán Angéla Gabriella: Gaia dala (Vesúvhoz)
 
Láttalak messziről tompán,
isteni ködfátyol mögött.
S a leplet alakod ormán,
melybe a lényed öltözött.
 
Álarcod magasra emelve
öleltél kebled fokán.
Bujtogattál szerelemre,
csókodat itta a szám.
 
S frigyünkből az élet sarjadt,
téged áldott sok nemzedék.
Hitte, te őrzöd s nem halhat
ki tisztel, s eléd hódolva lép.
 
De most, álruhád levetve
mutatod meg valós arcodat.
Tetemek hamuba öntve…
Ennyi, mi emberből maradt.
 
Engem is félrevezettél!
„Ki kérte forró haragod?”
Isten voltál, gyilkossá lettél,
s ezzel önmagad is halott.
 

3.

Varga Katalin: Hiába kérdezem

Se veled, se nélküled,milyen ez a kapcsolat?
Hiába kérdezem a csend többé választ nem ad.
Belemarunk egymás lelkébe,sebeket ejtve.
Csókot, ölelést, szerelmet végleg elfeledve.
Társas magányban élünk, innen már nincsen kiút.
Kérdéseket tesz fel magának, aki idejut.
Fehér papíron a betűk, hát idejutottunk
Békítő köröket tudom,hiába futottunk.
Jobb lesz hát külön, már csak a szépre emlékezve.
Marcangoló, vádló sorok jutnak az eszembe.
Olvassad hát őket, a gyűlöletet feledve:
” Ki kérte forró haragod.
Szeretni ki bujtogatott? “

4.

Dittrich Panka: Pofavágó (József Attila: Favágó /átirat)

Vágok pofát tűröm habozva
kétesül a görcse rám sózva,
húz makacsul árnyas javakra,
ki szántani nem tud aratva –
másokon múlnak perceim.
Jön, jön a csapdája itt lóg
cikázik hőn, még fenn a nyomok
hatnak sunyin: homály fényt böffen –
az ott bírál, csen, s röhögnöm kell:
rövid köröm, s hatalma zug.
– Ejh, döntsd a pofát, ne csodálkozz,
ne pisszegj minden kis fullánkhoz!
Ha odajutsz közel a jóhoz,
az úri furcsaság kigolyóz –
a széles mezsgye kolompol.

5.

“Ki kérte forró haragod,
szeretni ki bujtogatott?”

Kutasi Horváth Katalin: Két lövés

Brüsszel, Belgium. 1873. július 10-ét írjuk. Itt csavarog, éli világát, kicsapongó időszakát, mintha szabad és független volna – még családját, megvert, megalázott és megszomorított feleségét és gyermekét is otthagyva, vagy tán fordítva, Mathilde elégelte meg az ütlegeket és a bizarr barátságot  – s épp most tér vissza a szállodába a legdekadensebb dekadens, Paul, s hadonászva mutogatja:

– Huszonhárom frank… Hét milliméteres! Le Jucheux revolver. Nézd csak, Arthur! Jobb, ha mindig azt teszed, amit kérek! Ugye nem akarsz elhagyni? – már megint az elvakult, kisajátítani akaró, gyötrő szerető hangján szól tíz évvel fiatalabb társához, kit nemrég pénz nélkül hagyott ott Londonban, de most újra találkoztak.

            Arthur, kiben az üde kamaszbáj vadsággal és ösztöneiből feltörő vágyakkal keveredik, kicsit megütközik ezen, de nem először hall hasonló fenyegetőzést barátjától, kinek egyébként most nem alaptalan a félelme. Igaz, mindezt a fiú egyre ingerlékenyebben tűri, mivel egyre terhesebb számára kielégíteni Paul azon igényeit, melyek már régóta bőven túlmutatnak a mester-tanítvány viszonyon és az úgynevezett barátságon…

            Néhány óra múlva harsány, szenzációra éhes kis csődületre lehetünk figyelmesek.

– Eldördült a francia irodalom két leghíresebb lövése! A zöld sátán remekműve! – kurjantja az újságárusok hangján egy vékonyka fiú. Tudatomban, fülemben összeolvad a hangja egy párizsi rikkancséval: – A rab Verlaine! – ahogy ugyanezeket a történéseket előadja, miközben a magasba emeli a Musée des Lettres et Manuscrits legfrissebb számát a meghökkentő hírt közlő elragadtatott mozdulattal.
– Mit zagyvál ez? – kérdi egy arra vetődő járókelő.
– Úgy hallottam, Verlaine megint féltékenykedett. Állítólag kétszer is rálőtt Rimbaud-ra. Gondolom, szokás szerint egy kis abszint is közrejátszott…
– Rimbaud halott?
– Ááá! Csak a csuklóján sérült!

Tudna erről a sérülésről mesélni az őt ellátó kórházi alkalmazott is, bár Arthur ügyetlen, bagatellizáló történetét nem hitte el egy percig sem. Egyébként ha rajtuk múlt volna, el is felejtődött volna ez az egész szerencsétlen incidens, s milyen jól el lehetett volna kenni ezt a kínos ügyet, ha a szállodába visszatérve a nagynénje 30 ezer arany frankot érő örökségét – Verlaine, valamint a közös utazgatásaik, a meneküléseik kedvéért – felélő, nyugtalan, mindössze 18 éves ifjú nem hajtogatja már megint:

– Visszamegyek Párizsba! Párizsba utazom! – ide szökött annak idején otthonról, itt kóborolt éhezve és fázva két hétig, itt ismerkedett meg Paullal, ide kívánkozik.

Erre persze előkerül megint Paul zsebéből a Le Jucheux, most már igazán és érthetően, jogosan megrémül a kamasz, ki menekülésre fogja a dolgot, s egy rendőrhöz fordul segítségért… Most már elkerülhetetlen a feljelentés.

– Én csak segítő társat, barátot akartam! Tanulni! Ki gondolta, hogy ilyen szenvedély lesz ebből! Bohémek voltunk! Jó mulatság volt botrányt kelteni, pukkasztani a polgárokat. Honnan tudhattam volna, hogy őrületes féltékenység, harag forrong majd ezentúl Paul szívében, lelkében? Ki biztatta, ki bátorította őt? Honnan fakadt ez a terhessé váló szeretet? Hagytam, hogy kibéküljenek Mathilde-dal! Félreálltam! Ki akart egy évadot a pokolban? – morfondírozik Arthur, miközben fájdalomtól torzul el arca.

S hogy mit szólnak az orvosok, a bírák?

– Szodómia! Két év börtönre ítéljük! És fizessen 200 frank pénzbírságot!

De nem érzik, hogy Verlaine tulajdonképpen már rab, mielőtt ők bezárnák… Rabja nemcsak a tehetséges Rimbaud-nak, hanem a tömény abszintnak is, mitől Arthur elkábult, rosszul lett. Erről a Café du rat mort, a Döglött patkány is tanúskodhatna, tisztelt bíróság!

6.

Gősi Vali: Azt hittem

Azt hittem, jól szerettelek,
hogy meghaltam volna nélküled,
de túlbecsültem önmagam,
hiába volt a jelszavam, hogy:
szeress, ölelj, ha élni vágysz,
akkor is, ha halálra válsz,
mert szíved-lelked már tetszhalott,
és érzed, hogy mindjárt összerogysz,
de halni is rajongva menj,
szerelem-himnuszt énekelj!

Már tudom, rosszul szerettelek,
daloltam  szirénénekemet…,
de te sem szerettél, valld be hát,
elbuktál minden iskolát!
„Ki kérte forró haragod?
Szeretni ki bujtogatott?”
Sohasem voltál önmagad,
sohasem adtad magadat!
Rettegés volt az életed,
hogy élhetnék tisztán is, nélküled!

Hát szíven talált most végzeted,
és velem telt gyáva életed!
Hiába már, hogy lelkesedsz,
véresre martad szívemet!
Mesterkélt, hamis szenvedély
ami a nagy úton elkísér:
eltitkolt, gyűlölt haragod
halni is követ már, te bolond!
Ne szóljunk! Jobb, ha hallgatunk,
s bűnünktől összeroskadunk!

7.

Pilla: Amikor vall, az Én

Kérdezlek, és te csak felelj,
nyugton, hangod fel ne emeld.
Beszéljük meg, ha vállalod,
mi szívednek nyers titka most.
Minden arra vár, hogy megvalld:
voltár rontó, s kit rontottak,
és naív is, ki álmodott,
de csalódott, majd kiáltott;
vár, mi a vértől lett erő
– selyemfalú, melengető -…
folytassam? Vagy te akarod?
Rendben, folytasd. Én már tudom.

Mérget látok. Tébolyt. Benned.
Keserűt, nem vígat. Nyerset.
Félőt, mintha most más lennél.
Mondj mindent, amit szeretnél.
Mi zavar? Mi zaklat így fel?
Felszínre vele, engedd el.
“Ki kérte forró haragod,
szeretni ki bujtogatott?”
Mert olyantól szenvedhetsz csak,
ami megmar, s könnyeket ad.
Szólalj már meg végre, és mondd,
ne sírj, láttattasd tudatod.
Félsz, hogy nem lesz akkor könnyebb,
ha látható lesz szörnyed,
mert riasztó másnak képe,
hogy megpuhult szíved kérge.

Érted már kérdés-válaszom.
Te vagyok, csak mást akarok,
mert tanultam, s hiszek egyet,
hogy mik vagyunk: gyengék, kedvek…
Mindenki egy, és ugyanaz:
halandó, ki kap gondokat,
s hogy bírni kell minden terhet,
keresztet, részit életnek.
Emeld fel szíved, egészen,
feküdj Kezébe merészen,
majd ringat, s tartva vigasztal,
mert tudja meddig marasztal.
Fogadd el, most ez a dolgod.
Éld irgalmát, hogy van módod
mindenben célodat látni,
érezni, és néha fájni.

8.

Mukli Ágnes: Kéretlenül

Csupa könny az arcom,
fuldokló mázolmány.
Csavargó éjszakákra
csordult fojtó cseppek,
mit kerestek a sötétben?
Nem kértem vádló átkokat,
fájdalmat sem ennyit,
csak szemernyit
szerettem volna a jóból.
Ki kérte forró haragod,
mi belém mar,
kéretlen követel,
sejtjeim, szöveteim veszi el,
bennem kering kelletlenül,
mint kezdet és a vég.
Nemrég még nevettél,
sugárzón, sóváran,
fojtott vágyaiddal,
félősen magadhoz szorítva.
Puha kezed kezembe adtad,
faltad a furcsa álmokat.
Szeretni ki bujtogatott?
Ki kérte forró  szerelmed
arcod miért rejtett rabul?
Szavam haragot gerjeszt,
öntudatlanul:
rövidlátó lettem és süket,
hogy közelebb legyen a közel,
hogy ne halljam ha elköszönsz.
Arcomra száradt már a könnyem.
A sajgó fájdalom lassan múlik
a messzi távolon.
Ki kérte forró haragod,
szeretni ki bujtogatott?

9.

Dobrosi Andrea: Lutri és levél

“Ki kérte forró haragod,
szeretni ki bujtogatott?”

Mikor megkérdezett a riporter egy 101 éves nénit, hogy mi a hosszú élet titka, így válaszolt:

mindig tanultam szeretni, és hiszem, még tanulnom kell. Nincs recept, fiam, ez is titok, hiába kérdezed, inkább te is kutasd, míg élsz. Igaz, az az 1 deci vörösbor mindig is megvolt, de ez csak amolyan rituálé. Az élet tanított és tanít, s mivel nem fejtettem meg a titkot, a mai napig ezt teszi. Itt. Nem kellett volna feltennie ezt a kérdést, de maga akarta. Elmesélek valamit.

Egyszer réges-régen, a szívemet adtam a szerelemért. Sőt többször. Az egész egy lutri, de én beleéltem magam, hogy nálam van a nyerő szelvény. Imádtam ezt az érzést, mert elhittem, az a tüzes fiatalember megadja azt, amire vágyom. Senki nem unszolt, hogy így tegyek, de a szerelem sosem mutatkozik be neked, s ha kell, hamis névjeggyel kopogtat.

Később, már igencsak későn, miután gyermekem megszületett, sőt sok-sok év múlva tudtam csak túltenni magam azon a csalódáson, mikor a mélybe zuhantam, hogy a szívem feleslegesen tártam ki annak az ifjúnak. Nem kaptam viszonzást többé, és nem tudtam megbékélni ezzel, csak miután gyermekem megszületett, nőtt, nőtt s lett kiskamasz.

        Addig forró harag gerjedt bennem, s ettől a haragtól magam sem tudtam, mit teszek. A maga módján ugyan megpróbált bocsánatot kérni, a hallgatás gúnyájába bújva, de nem vettem az adást. Amikor mégis megszólalt, én ellent mondtam neki, egyszer, egyetlen egyszer. Biztos nagyon megbántottam, mert onnantól kezdve nem hallottam róla. Utunk elvált egymástól, mint fától a levél, de az a levél bizony nagyon magasról hullt a földre. Én voltam az, én, aki nem látott a haragtól. Nem.

A szeretet ugyan bennem élt még, valahol valami hátsó bugyorban, de a szerelem lángja, ami réges-rég kihunyt, ott maradt a szívemben, s őriztem sokáig, hiszen a gyümölcs, a kincs ott volt a két karomban, előttem állt, ült és feküdt teljes valójában, s amikor ránéztem, újra meg újra fellángolt bennem a régi szikra, az, ami kihunyt ugyan, de olyan szépséges volt. Az volt az a lutri. Az apa elhagyott akkor, igen, neki nem voltam fontos. Tanított az élet, s én úgy éreztem, kegyetlen. Pedig igazából ettől csodálatos. Sejtelmesen csodaszép.

A lányomnak erről sosem beszéltem, mert sosem kérdezte, s azért sem, mert hittem, neki is meg kell tapasztalnia, hogy nem minden fenékig tejfel. A lutri az lutri fiam, higgye el. Ha nem lenne az, nem lenne, mit tanítani, én nem állnék készen arra, hogy befogadjam a szeretet szavát. Akkor meg mi értelme az életnek? Tudja, talán ezért vagyok még ma is itt, mert tudni akarom, szüntelen tudni, miért az a hamisság, ami megmérgezi a szíveket, s miért hiszi a szív, hogy számára az a méreg hatástalan.

Maga nem lenne kíváncsi? Hát legyen! Igaz, abba is belehalunk egyszer, de a tanítás, az tanítás, s látja, még én is tanulok, nem vagyok annyira bölcs, hogy válaszolhassak a kérdésére, de a lényeg talán mégis ez, tudja? Szeretni mindhalálig, bármennyire lutri, őrizni a kihunyt szikrát, a hamis névjegyet, még ha magasból is hullunk a földre, mint az a levél.

Persze a lányom ugyanolyan zaklatott volt egykoron, mint én voltam anno, mert a dolgai bizony neki sem alakultak valami jól, ebből következően hiszem, még neki is felteszik majd ezt a kérdést, ha nem is maga. És most kérem azt a vörösbort…

10.

Kovács László (Kovycs59): Várom…várrom…

A völgy némán hallgatott,
avaron neszezett léptem,
fent figyelt a várrom,
csendesen a padra ültem.

Az erdő fogadja fájdalmam,
végleg elmentél,már belátom,
avarral vegyül a szívfájdalmam
csendesen hallgat az öreg várrom.

A csend szűri a nap őszi melegét,
távolban madarak, vadak neszeznek,
felém küldi a múltam leheletét,
mellém az emlékek letelepednek.

Valamikor a boldogság völgye volt.
Kéz a kézben veled együtt jártam itt,
az ölelésed érztem, karod átkarolt,
boldog voltam, szerelmes és meghitt.

Most alakod felsejlett mellettem,
már kezedet hiába keresem.
Itt hagytál, hiányzol nagyon kedvesem,
nélküled fáj, keserű az életem.

Nem kértelek arra, hogy nekem legyél,
Téged”szeretni  ki bujtogatott”
Elhagytál, megcsaltál, elmentél.
Mond? “Ki kérte forró haragod”?

Már nincs ereje a szívnek és napnak,
lassan mind a kettő nyugovóra tér.
Itt hagyom emléked a völgynek a várnak,
csalódtam benned,… amíg élek ez elkísér..

11.

Csordás Barbara: Tehetetlen düh

Járkálok bőszen fel és alá,
mint ketrecbe zárt rühes vadállat;
hogy engedhettem, miért hagyám
ódon hibától gáncsolni lábam?

Megmarom, ki oltaná a kínt,
ám ádáz vadászom tépném ketté;
hogy történhetett, miért vakít
mindég falánk düh, vágy és holt remény?