AZ IDÉZET, AMIRE ASSZOCIÁLUNK:
„Talán a hang, talán a szó, talán
a vers üt át a félelem falán”
(Mészáros Viktor: A költő dolga)
Golán Angéla Gabriella: Félelemfal
Viharfelhő gomolyodik éppen
s nem látni az eget, s a napot.
Félelmeim törnek fel a térben,
hiányzol, de egyedül vagyok.
Nem hallom a szavaid, mint régen,
s arcod már a ködhomáyba tért.
Búsulok, s a vesztedet nem értem,
elsíratott könnyem mit sem ért.
Minden vágyam bokrétába fűzve,
fájdalmam bús dalba öltözik.
Borzankodva égek talmi tűzbe´,
versembe némaság költözik.
S Te vársz reám a létnek távlatában;
egyszer hangom újra felfakad.
Ott álsz majd a fény varázslatában
s letiporjuk a félelemfalat.
Varga Katalin: Léleksimogató
Álmomban sokszor futok, lépcsőt járok vidáman.
Ébren az akaraterőm, ami még velem van.
Tán kárpótlás a sorstól az írói vénám.
Rajzolás, énekelés, ez is van a palettán.
Figyeljetek rám is, nektek a szívemet adom.
Léleksimogató, mondják rám, ez a státuszom.
Fent állok a színpadon, ilyenkor nem fáj semmi.
Mit számít az,most, hogy oly nehezen tudok menni?
Hallgassátok jónak tartott ars-poétikámat.
Versben most én ezt üzenem az egész világnak.
” Talán a hang,talán a szó, talán a vers
üt át a félelem falán.”
Szabó Edit Irma: Összetartozás
Évek múltán
vállunkra nehezedő
erős teherként cipeljük azt a szépet,
ami valaha felforgatta
párhuzamosan haladó életünket.
Átszelte az ifjúkorban gyökerező múlt,
mely némán kísért, akár a
szellemvilág-út.
Távol vagyunk.
Hívó szavad átlényegíti énemet.
Ne hagyd, hogy a sokat sejtető
perceink megsemmisüljenek!
Segíts, hogy a bizonytalanság
kétségbe ne kergessen,
s az édes érzés hangulatát
tőlünk meg ne fossza a félelem.
Az én vágyam még legyőzi félelmeimet.
A te félelmed lassan megöli a vágyadat.
Ne engedd, hogy jelenünket bármi megsebezze!
Mi túlmutatunk a jövőn.
Egymásnak vagyunk teremtve.
„Talán a hang, talán a szó, talán
a vers üt át a félelem falán”
Kutasi Horváth Katalin: Magunk rovására
Nem enged szólani, riaszt a félelem; megbénul a nyelv, tátog az értelem. Elszorul a szív, tompít a bánat, nem lehetek ura az erkölcsi aggálynak. Bűn, hogyha hallgatok, bűn, ha beszélek. Kínzón fáj a néma visszatérő téma. De ha mégis szólok, eltorzuló bókok, s védelmező csókok helyett szövetkező pókok hálójában vergődök, társaddá így szegődök.
Jobb lenne lapulni, vétlenné simulni, hangszínnel ápolni, válladra hajolni. Hangom talán megnyugtatna, engem is, s tán téged, szavammal beférkőznék a ridegen rút térbe. Félelemből kitéglázott fájdalmaink falában rést ütne tán szavainknak szenvedélyes hulláma. Egy ütemre lélegeznénk, szívünk ritmusára, s nem áldoznánk fel magunkat lelkünk rovására.
Ha ki mernénk mondani, mi is bánt igazán, ha nem csak találgatnánk, mi lehet, ami fáj, ha nem hagynánk abba, amit már elkezdtünk, könnyebb volna talán közelebb kerülnünk. Nemcsak a falhoz, melyet a félelem növesztett, nemcsak egymáshoz, mint két hitevesztett, hanem a világhoz, mely meghatároz minket, s meggondolatlanul reményeket hintett.
Jobb lenne most kibeszélni, ami lelkünk nyomja, s nem lennénk így annyira félelmeink foglya. Átütött az aggodalom lelkeinknek falán, szó nélkül is mindent tudunk, hiába a palást… Nem véd, ha nem beszélsz, se téged, se engem; a félelmed betakar, félelmem eltakar, téged is és engem!
Mukli Ágnes: Talán a vers
Talán a hang, talán a szó,
talán a vers üt át, a félelem falán,
ha hitvány ölelésbe ránt
a fázós magány.
Ha cserben hagyottan összerogysz
az igaz szavak súlya alatt,
mint a gyertya félhomályban , fogysz,
magadra maradsz.
Hiába minden szó, csak megriadsz,
mert félsz, hogy hazug a hang,
hazug a szó, s a sejtelem.
A lételem mi bánt, csupán csak sérelem,
reménytelen harc, próbatétel álomarc.
Mert vall a hang, a szó, a vers
a vedlett ház falán,
papír babák könnyein,
s papír bánatán..
Fogynak gyűrt füzetlapok,
messzire hallik a zizzenés,
akár a nádasok,
versenyeznek széllel,
kigyúlt tüzek hevével.
Kopottá csépelt rímeken
időz az elmés értelem,
talán a hang, talán a szó,
talán a vers üt át a félelem falán,
lüktető hexameterekké lesznek
egyszer, az időtlenség igazán.
Dittrich Panka: Versed
Szóljon akkor is, ha üres a terem,
írd le akkor is, ha nincs híred, és neved,
ha nincs érdek, és semmiféle szerep,
veled a szíved, mely vezetve üzen,
lehet üres a terem, és tele a füzet,
közönnyel játszó függöny is lebeg,
szavaiddal írd végtelenbe versed,
én meghallom szívhangod
és ott vagyok benne veled.
“Talán a hang, talán a szó, talán
a vers üt át a félelem falán.”
Írd le akkor is, tovább és tovább
lelked bársonya végleg rám talál.
Petres Katalin: Vergődő vigasz
Itt kucorgok létem vermében,
felém nyomuló falak tövében
tenyerembe rejtem arcomat.
Halkan sikolt a konok kétely,
elfojtott dühök torkomban.
Tehetetlen tétovaság gyötör,
lábam előtt nyílik száz gödör:
át hogyan, hogyan ugorjam?
„Talán a hang, talán a szó, talán
a vers üt át a félelem falán…”
Dittrich Panka: Vers végén
Dúdoljad bátran, a csend is dalol.
Álmaidat tárd fel felhős napon,
veszett szerelmek vér-sötét ízét,
szív-zugodban zúgó örvény rímét.
Körmöld le a belső tombolásod,
szüntelennek múló dobbanásod,
hogy tömény a múlt, és szűk a jelen.
fehér lapra írjad, néma jeled.
Reményed égisz, nem könyörtelen.
Csak rád borul néha a gyötrelem,
Legyen kétes a bűn, vagy vétkezés.
Lepkeszárny éltet ad a szenvedély.
Csüngő csillag nő orom tetején.
Kinyílt vadvirág lomha életén.
Tán gyenge a szár, gyökere erős:
a szirma úgy is mégis földre dől.
“Talán a hang, talán a szó, talán
a vers üt át a félelem falán.” ?
Kühne Katalin: Hangok, szavak
A természet hangjai: a fák susogása, a szél háborgó hangja, az erdő titokzatos zenéje, a tücskök cirpelése, a madarak trillázása, a bogarak neszezése, a szarvasok, lovak kecses lépteinek kopogása, a tenger hullámainak csacsogása, a folyók áradásának szélesen, mélyen zúgó robaja, a patakok csobogása mind-mind felemelőek. Az emberi hang, kezdve a csecsemők sírásától a fiatalok lázadó, harsány vitázásán át a komoly felnőttek szerény, bölcs, érthető, lassú beszédéig, az idősek megfáradt, gyenge hangú meséi, dalai, énekei mind azt sugallják nekünk, hogy különleges világban élhetünk. A zeneszerzők, zenészek, énekesek megszólaltatják, a szónokok, versmondók, színészek hangján hallhatjuk mindazt, ami a lelkükben rejlik. A szó így sokkal jobban, még erőteljesebben hat, mint a leírt mondatok. Az írók, költők érzelmeiket, tapasztalataikat, felismeréseiket átadják nekünk, ezeket az előadóművészek saját személyiségükön átszűrve, igyekeznek belemélyedni az írók által közölt gondolatokba, továbbadják a hallgatóknak, akik szintén hozzáadják saját magukét, így állhat össze eggyé, talán kicsit mássá is, és így sokszorozódhatnak meg az értékek, amelyek mindannyiunk számára a katarzis élményét nyújtják.
Azok, akik önzően és felelőtlenül csak magukra gondolnak, úgy élnek, hogy másokkal nem törődnek, nem tudnak adni. Azok viszont, akik figyelnek a környezetükre, családjukra, barátaikkal szoros kapcsolatot tartanak, kicserélik gondolataikat, egymást is meg tudják nyugtatni, félelmeiket elűzni. Micsoda megkönnyebbülést okoz, amikor meghallgatjuk mások keserű sorsát, fájdalmait, és csupán ezzel békességet és reményt sugárzunk nekik, de néha szelid szavainkkal ezt még megtoldhatjuk. Arról nem is beszélek, hogy saját magunk ugyanígy megnyugszunk, ha tisztázódnak a félreértéseink. Ha jogos, vagy jogtalan felháborodásunk, vélt vagy igazi félelemeink ezáltal csökkennek, vagy meg is szűnnek. Ha olyan történetet olvasunk, hallunk, vagy látunk, amelyek nem háborúkról, üldöztetésekről, katasztrófákról, bűncselekményekről szólnak, hanem az élet nehéz, de mégis csodálatos pillanatairól, a szeretetről, a szabadságról, a reményről, akkor mi is felüdülhetünk, félelmeinket elfelejtjük, bizakodunk, lelkünkbe béke költözik. Mennyi olyan történetet hallottam, amikor a lövészárokban, a hosszú börtönélet vagy a hadifogság idején egymást erősítették, pedig ők maguk is ugyanúgy betegek, elesettek, nyomorban élő szenvedők voltak, vagy éppen fenyegettetve, üldöztetve, a halál előszobájában éltek.
.”..a hang, a szó, talán a vers üt át a félelem falán”:
Ők, akik mindazt az embertelenséget, szörnyűséget, amit átéltek, nem adták tovább társaiknak, hanem belső vívódásaikat félretéve, nem a saját fájdalmaik miatt zokogtak, hanem ember az emberhez közeledett ebben a könyörtelen, durva világban is. Hatalmas az emberi hang ereje, hatása, naponta többször a régen tanult imákat, énekeket, verseket mondták el együtt, és ez mindannyiuk számára olyan erőt adott, elterelték a figyelmet saját sorsukról, a másik ember volt a fontos, akinek segíthettek. Igen, a szó, a vers átüt a félelem falán, lebontja az ember és ember között felépített falakat, és ilyenkor nem te vagy a lényeges, hanem a másik. Így adhatsz neki is reményt a reménytelenségben. Kiváló költőink vannak, akiknek sokszor csak egy sora, de néha az egész vers elménkbe vésődik. Ezeket felidézve, már nem félünk a megpróbáltatásoktól, a nehéz feladatoktól. Feltaláljuk magunkat a katasztrófák, háborúk, mindennapi viták és harcok, ellenségeskedések idején is, szembeszállhatunk velük és talán rájuk is hatunk valamennyire, talán ők is belátják, másképp is lehet élni. Ha szeretettel, kedvesen fordulsz a másik ember felé, még az ellenfeled, a gyilkos hajlamú betörő is meghunyászkodhat, mert minden ember lelkében hordozza a jóságot. Ügyész sógoromtól hallottam, hogy ő minden emberben felfedezi a jót, még azokban is, akik sorozatgyilkosok. Senkit nem lehet ember által halálra ítélni, mert lehetőséget kell számára adni, hogy megváltozzék. Csak a Teremtő ítélhet. Ezt sohasem fogom elfelejteni. Kedves mosollyal, felé kezet nyújtva, talán benne is megrezdül valami, ami további életére hatással lehet. A hang, a szó ereje, mint Ninivében, most is ledöntheti a falakat.