AZ IDÉZET, AMIRE ASSZOCIÁLUNK:
01. Szabó Eszter Helka: Az én Alföldem
Ki ne emlékezne egy-két sorra a kötelező versből, amit kívülről is meg kellett tanulni? Petőfi: Az Alföld című versét én is tanultam mint Veszprém megyei gyermek. Nem is olyan messze Petőfi szülőföldjétől, Balotaszálláson, Kiskunhalason, Kecskeméten éltek az unokatestvéreim. Magam sem értem, miért nem jutott eszembe megkérdezni soha, hogy szeretik-e az Alföldet, vagy azt, hogy ők is olyannak látják, mint Petőfi?
Gyerekkoromban még nem gondolhattam, hogy az Alföldre fúj a szél, hogy évtizedekig pusztalakó leszek én is. Debrecen, az más – mondta mindig anyám, a kiskunhalasi. Éreztem, hogy a hegyes-köves Balaton-part élete végéig idegen maradt neki egy kicsit, bár “szavakkal” ezt sohasem éreztette. Nem volt nagy utazó sem ő, sem édesapám. Kamaszként néha szégyelltem is magam, hogy a szüleim pénzén járom a nagyvilágot, hogy elmondhassam: “…be szépek / A föld csudái, látod, bús nomád?” Tóth Árpád, leendő “földim” tette fel ezt a kérdést.
Szüleim arra törekedtek, hogy elsősorban Magyarországon vegyem észre ezeket a csodákat. Tény, hogy gyerekként faltam az útleírásokat, de a hazáról szóló könyveket mindig úgy vettem kézbe, mint apró, pelyhes cinegéket. Csuda tudja, hogy miért, de mindig azt gondoltam, hogy ezeket a könyveket nagy-nagy szeretettel írták, amiből nekem is jut. Már gyerekkoromtól izgattak a Dunántúl és az Alföld közötti különbségek, de akkor még nem is sejtettem, hogy mekkora élmény lesz felnőtt fejjel alaposabban megismerni azt az “idegen” vidéket – a Nagyalföldet.
Amikor Debrecent választottam lakóhelyemnek, eleinte unalmas volt a végtelennek tűnő, sík földeken végigrobogni a vonattal. Később azzal szórakoztattam magam, hogy állatokat próbáltam megfigyelni a szántók között rohanó vonatból: nyulat, őzet, gólyát, mindenféle más madarat. Ezt később a lányom is élvezte. Egy őzike látványa a búzaföldön óriási élmény volt mindkettőnknek. Egy pillanat volt csupán, ami rögtön a múltba szökkent.
Legjobban a naplementéket szeretem az Alföldön. Semmilyen professzionális fényképezőgép nem képes visszaadni azokat az eleven, vibráló, semmi másra nem hasonlító színeket. Máig fotózom ezeket, de mindig elégedetlen vagyok a visszanézett digitális képpel. Látni kell, aztán megőrizni a csukott szem mögött, mert jobban beleég a retinába, mint a filmszalagra vagy bármilyen mikrochipbe. A munkából hazafelé menet is megfog a lenyugvó Nap fénye, ahogy a város míves házaira rávetül, ahogy a fény végigcsorog a panelházak erkélyein, ahogy egy hófehérre meszelt cívisházat bearanyoz, ahogy kikukkant a háztömbök közti keskeny réseken.
“Miért hát mindig bánat a komád,” – kérdezhetném én is Tóth Árpáddal, főleg egy-egy rossz nap után. Ő sem tudott gyönyörködni a szépben maradéktalanul. Szép a Balaton-part, ahonnan származom, de máshogy szép. Talán úgy kellene élni, mint a keleti bölcseknek: mindig és kizárólag a jelenben. Azt is próbáltam, de nem ment. Nem tudhatom, milyen vidékeket tartogat még nekem a Teremtő. Bevallom, szeretem a “zordon Kárpátoknak / Fenyvesekkel vadregényes” tájait, Petőfivel ellentétben. Lehet, hogy meglepő, de Petőfi is megszerette, mert Júliával a szabadságharc győzelme után Erdélyben kívánt letelepedni.
Bennem is elfér a kétfajta haza: a Balaton-part – csakis az északi – és az Alföld, annak is a “barbár”, a Duna-Tisza homokdűnéinél keményebb, szilaj vidéke. A cívisváros a maga büszke múltjával, a monumentális méreteivel. Vajon hány hazája van az embernek? Mindegy, mennyi. A legfontosabb nekem az Alföld című versből mindig ez a sor marad “Börtönéből szabadult sas lelkem, / Ha a rónák végtelenjét látom.”
02. Kutasi Horváth Katalin: Faustulus bánata
Faustulus már megint mélyen elmélázva ücsörgött a nyájában gyönyörködve, mégis szomorúsággal a szívében, mikor egy kedves, ugyanakkor szelíden dorgáló hang kizökkentette saját világából:
– Mondd csak, Faustulus, mégis mi a baj? Miért sóhajtozol mostanában annyit? A természet és az istenek számolatlanul szórják rád a kincseiket…
– Te már csak tudod, Diana!
– Nem is sejted, milyen szerencsés vagy, hogy nem kell a városlakók sok nyűgjét szívedben hordoznod! Nincs is szebb, mint a pásztori lét!
– A pásztorkodással nincs is semmi baj… Békét hoznak a bodros felhők, kacérkodnak velem a huncut napsugarak, a szellő meg úgy dalol, mint egykor édesanyám. És milyen megnyugtatóan bégetnek jószágaim!
– És ez most mind kevés, hogy elkergessék borúd… Miért árnyékolódik be arcod?
– Gyermekeimen gondolkodtam.
– Van egy pár…
– Romulus és Remus járt az eszemben.
– Nemes szívre vall, hogy sajátjaidnak tekinted őket!
– Ez csak természetes! Bár néha felmerül bennem a kérdés, hogy ki lehet az anyjuk.
– De miért fontos az? Hisz már serken a bajszuk lassan!
– Éppen ez az! Egyre erősebbek, határozottabbak, férfiasabbak. Egyre jobban kitűnik: nemesi származásúak! Kirínak környezetükből. Érzem, még bajt hoz rájuk mindez!
– Ami igaz, az igaz. Elég merészek! Sokszor kihívóak is…
– Te biztos tudsz születésük titkáról, Diana, csak nem mondod el…
– Ugyan, Faustulus! Láttam, amint a megáradt Tiberisen ringatóztak egy kosárkában. Kifigyeltem, ahogy egy nőstényfarkas és egy harkály táplálta őket. Aztán láttam, hogy magadhoz veszed őket. Honnan tudhatnám, hogy kerültek a folyó partjára?
– Nem tudom. De még az is lehet, hogy isteni sarjadékok.
– Örülj, hogy erősek, szépek, ne aggódj értük, biztos sokra viszik majd!
Faustulus annyira elmélyedt aggodalmaskodó érzéseiben, hogy észre sem vette, mikor Diana – dolgavégezetlenül, de ráunva a meddő párbeszédre – távozott. Más pásztor tán marasztalta volna, hogy formás idomaiban, izmaiban gyönyörködjön, de Faustulust komolyan aggasztotta a fiúk sorsa. Azt szerette volna, ha egyszerűen csak boldogok lennének, mint bármely gondtalan, egyszerű életet élő pásztor, de érezte, ehhez túl nyughatatlanok, más van megírva számukra…
03. Szabó Eszter Helka: Alföldi sors
a síkon nem lehet elbújni
a fák karjukat emelik az égre
mintha egyre magasabban lenne
a síkon belvizes tükör átokszimfónia
a rögök gyöngyöt izzadnak a kapa alatt
elég volt csövébe dől a tengeri
a síkon bosszúra éhesek a hajnalok
mélyen hallgatnak a naplementék
04. Czégény Nagy Erzsébet / Pendzsi: Miért hát…
Mintha mindig borús lenne az ég.
Homlokredődbe szorult a holnap,
s rég csukottak a tágra nyílt szemek.
Nyílj ki szív, nyílj ki lélek!
A mag is kikel, virágot remélnek
a szárba szökkent hajtások, a lombok
között utódot nevel a madár,
tavasszal megújul, zöldül a határ,
s a fénytől vert hegytetők fölött
a szirti sas szabadon szárnyal.
„Miért hát mindig bánat a komád,
És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?”
Óh, fogadd magadba az élet
szépségeit! Dédelgesd újra
álmaidat, ne hagyd, hogy bús –
komor mába süppedjenek vágyaid,
s tél tapossa belső világod. Törd,
szakítsd le lakatjaidat s tárj kaput
a világra. Rakd össze mozaikká
tört tükrödet, mosd tisztára,
hogy megleld benne önmagad.
05. Mukli Ágnes:Boldogság
„…be szépek
A föld csudái,látod, bús nomád?
Miért hát mindig bánat a komád,
És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?”
Körbezár a végtelen bíbor horizontja,
lázas a tiszta ég, megátalkodott.
Messzi alázat dacol benne,
örömökben csillapult édes távolok.
Vonz a zuhanás, folytonosság fénye,
ismeretlenbe némul az esthajnal-sötét,
boldog ünnepek világ rendjében,
szívünkre dobban jelenben a még.
Bukkanj föl Nap örök beteljesülésben,
lázálmot hozz, sóhajokkal telit,
roskadásig teljen csodálatos íved,
egyetlen éltünk tűzlángod élteti.
Boldogság virít szirom leveleken,
harmatgyöngy csillog könnyek helyett,
zúgó erdők szélzenét zengnek
csendjük csobogásban halkul, édeni.
Meglopott esténkre ránevet a hajnal,
örömittasan didereg az ősz,
mámora tobzódik kies pusztaságban,
hol a vad viharban hosszan elidőz.
Ködbe ér a végtelen békés horizontja,
fátylán fehér viasz virágok fénylenek,
örömzenére örömtáncot járnak,
halhatatlanságukat táncolják neked.
06. Lénárt Anna – Diófa árnyékában
A Nap már magasan járt az égbolton. Órák óta dolgoztam… Elfáradtam… nagyon elfáradtam. Hisz a csillagok akkor tértek aludni, mikor az ekeszarvát beakasztottam a földbe, és öreg lovammal elkezdtünk szántani.
Zsebkendőmmel megtöröltem homlokom, lovam kipányváztam és leültem az öreg diófa alá. Megszunnyadtam. Nem tudom mennyit aludhattam, de mire felébredtem az árnyékot adó lomb alatt, a napsugarak aranyba öltöztették a környéket. Gyönyörködtem az előttem elterülő tájban. Mindjárt meg is beszéltem az árnyékommal, hisz „Szólongatom olykor magam: „be szépek / A föld csudái, látod, bús nomád?”
Most még nyomorúságosabb volt a magány… oly sok éve élek már egyedül… „Miért hát mindig bánat a komád, – a szellő a domboldalban víg játékba kezdett a csillogó homokszemekkel – És sóhajszéllel bélelt halk beszéded?” Hát… – próbáltam megmagyarázni magamnak – nincs nekem senkim ezen a világon.
A jó anyám, apám régen meghót, testvérem is pár éve eltávozott erről a világról. A szentem, sosem ment férjhez, Istennek volt a jegyese, neki szentelte életét… és itt vagyok én… rajtam is eljárt már az idő…
Milyen életem vót nekem? Sóhajtottam és köptem egy nagyot.
„Ne bánd, hogy csalfa csillogás az élet / S hogy gyenge szálát zord párkák fonák” – lüktettek bennem a szavak. Csalfa csillogás az élet? „Bár színe alján ott a torz fonák,” – a tökéletest sem láttam soha.
Nem értettem mi van velem. Ezek a gondolatok…
„Nézd édes rajzát: száz szent semmiséget:” megfoghatatlan volt számomra mindaz, ami most bennem zajlott. Megtömtem pipámat és rágyújtottam. A madarak édes dalát hallgattam. Átengedtem magam egy érzésnek.
Úgy húsz éves lehettem akkor. „Szerelmek lágy kárminját, vágyak bús aranyfüstjét, / S a remény reszkető, vékony s könnyes ezüstjét” láttam magam előtt a dohányfüstben. Hol vannak már azok a régi szerelmek, hová lettek az álmok? … és újra hallottam… „Nézd: áldott hímzés, halk pompával omló –”, de mi maradt meg nekem? Minden odaveszett… hagytam odaveszni…
Nem akarok emlékezni! – kiáltottam.
Ráncos arcomat, a sok munkáról tanúskodó, két kérges tenyerembe rejtettem. Az emlékek filmként peregtek előttem… mily kevés boldogság jut az embernek… küzdés és gyötrelem… ereklyék… relikviák…
„Kár volna vad kezekkel összetépned,” – igen kár, de ha nem teszem, megnyomorítják szánalmas életem. „hisz úgyis elkopik, a csendes élet” – és… az a pár boldog pillanat erőt ad a holnapnak… Hol van az Isten?
Anyám, apám! Ti hogy kerültök ide? Drága testvérem, és te? Látom, még mindig a kezedben van az olvasó… a ravatalon tettem összekulcsolt kezeidbe… Itt az idő? Csak… még egy pipára rágyújtok… Üljetek ide mellém! Ugye milyen szép minden? Melegítenek a napsugarak… Boldog vagyok… boldog, mert mosolyogni látlak titeket… Ezentúl együtt leszünk?
Klotho… Lachesis … Atroposz… „S jaj, csattan a párkák kezén az olló!”
07. Varga Katalin: Papa emlékei
Vendégségben volt nálunk Édesapám munkatársa.
Két ilyen viccelős , nem született még e világra.
Pisti és Jolán, csak így nevezték ők egymást mindíg.
Egy pohár sör mellett anekdótáztak, ahogy illik.
Csak a bicskám velem lett volna, mondta a barát.
Édesapám is elővette az ismert humorát.
Aztán a barátot korán elragadta a halál.
Bölcs, vidám sorait idézte hát a sírnál.
” … be szépek
A föld csudái ,látod bús nomád ?
Miért hát bánat mindig a komád ?
És sóhajszéllel bélelt halk beszéded ? “
Szinte hallotta hangját,szemeiből könnye hullott.
Elveszített örökre egy igazi jó barátot.
08. Holécziné Zsuzsa: Becsüld meg a pillanatot!
Kati néni és az én nagymamám gyerekkoruk óta a legjobb barátok voltak. Mivel én nyaranta mindig a nagymamánál voltam a Balatonon, sokat találkoztam ott az ő fiával Zolival – akit én inkább tekintetem a tőlem tíz évvel idősebb bátyámnak, mint egy „jó pasinak”. Az évek teltek, ő megnősült, én közbe húsz éves lettem, és ekkor – egy újabb balatoni összejövetel alkalmával – vettem észre, hogy már nem úgy néz rám, mint egy kis bakfisra, hanem huncut fénnyel a szemében, nőként méreget. Igen, ekkor vettem észre én is, hogy milyen jóképű férfi lett, és a hosszas esti beszélgetés során rádöbbentem, hogy kölcsönös a vonzalom, egy ilyen férfi mellett el tudnám képzelni az életem.
Zoli ekkor már nyolc éve házas volt, de – hiába minden próbálkozás – nem született gyermekük, és ahogy elmondta, a kapcsolatukon ez sokat rontott. Az összejövetel végén telefonszámot cseréltünk, kölcsönösen megígértük, hogy hívjuk egymást. Azon az éjszakán sokat tépelődtem. Bár éreztem, vonzódunk egymáshoz, nem akartam beleavatkozni az életükbe, ezért elhatároztam, hogy meg kell maradnunk barátnak.
Többször felhívott, sokszor éjjel is, néha órákon át beszélgettünk, de soha nem mondta ki, hogy miért épp nekem mondja el mindazt, amit rám ömlesztett. Néha éreztem a hangján hogy ivott, máskor csak azt, hogy végtelenül szomorú. Évek teletek el így, csak ritkán láttam a nagy távolság miatt. Közbe lett egy másfél évig tartó kapcsolatom, így megkértem, hogy fejezze be az éjszakai telefonálásokat, mert zavarja a páromat. Elköszönt, azt hittem vége a barátságunknak. Azután két évvel később én hívtam fel – immár újra szingliként. Elmondtam, hogy hiányoznak a nagy beszélgetések, és ő boldogan felajánlotta, hogy felkeres. Drámai szerelmünk egyetlen beteljesedett randevút ért meg. Ma már tudom, hogy ebben a pár órában tőle kaptam meg mindazt, amire egész életemben vágytam egy férfitól. Véget nem érő telefon beszélgetések következtek ezután: nagy tervekkel a közös életünkről, ám végül nem mert lépni. A közös üzlet és a lelkiismeret furdalás Juli mellett tartotta.
Bár nagyon fájt, elfogadtam a döntését, belevetettem magamat a munkába, és nyolc hónap múlva egy továbbképzés alkalmával párra találtam. Egy év telt el az utolsó találkozásunk óta, amikor sokkoló hírrel hívott fel: közölte, hogy rákos. Telefonon búcsúzott el tőlem. Azt mondta, már tudja, hogy velem kellett volna maradnia, és arra kért, sose felejtsem el azt amit azon az éjjelen mondott nekem: „egész életemben Rád vártam”. Abban a pillanatban nem fogtam fel, hogy ezek voltak az utolsó szavai hozzám, és soha többé nem láthatom – ahogy a vele töltött pár boldog órában sem voltam tudatában, hogy életem legboldogabb pár óráját élem meg.
Fél év telt el a halála óta, és azóta folyton itt érzem őt magam mellett. Azt érzem, átölel engem a szeretetével, és nem hagyja, hogy felejtsek. Tudom, hogy tovább kellene lépnem, tudom, hogy erre a gyászra rámehet az új kapcsolatom, de nem tudok ellene tenni. Azt hiszem, még jó ideig nekem szólnak Tóth Árpád csodás szonettjének ezek a sorai:
„Szólongatom olykor magam: be szépek a föld csudái, látod bús nomád?
Miért hát mindig bánat a komád? És sóhajtással bélelt halk beszéded?”
09. Petres Katalin: Pesszimistáknak
Fonákját nézed a csodának,
hiányos részét a pohárnak,
összehúzod ablak függönyét,
kizárod arany nap fényét?
Nem látod a szivárványt,
csak a színtelen bálványt,
mit daccal magadnak alkotsz?
Önsajnálatban fuldokolsz:
„… sóhajszéllel bélelt halk beszéded”
beárnyékolja a szép lehetségest.
Nem csak sorvadsz, mint gyertyaszál,
elsorvad melletted minden virág.