Asszociáció 33.

AZ IDÉZET, AMIRE ASSZOCIÁLUNK:

01. Dobrosi Andrea: Egy csúcs a fenyvesen

Hol jársz Kedves?
tán felhő vezet szívedhez?

Borítsd rám a bút,
mint erdő mélyre vánkosát a tél;
hiába havazik,
bírja azt remény.

Hova meredtél,
mondd?

„A fellegek a fenyők álmai. 
Az ágak között megrekednek. 
Azután futásnak erednek, 
Vagy halkan suhannak odább…” *

Ilyen a világ,
légy fenyő,
mely a magasba nő,
s ha a szürke ég
ráküldi gomolyfellegét,
csak legyint –
azt szél kergeti szét!

Több könnyet ne ejts,
lesz tavasz,
nefelejcs!

S látod,
én is itt vagyok,
egy csúcs a fenyvesen,
görbén hogy nézne ki a fenyő
Kedvesem?

* Reményik Sándor

02. Szabó Eszter Helka: Gabó álma

Gabó, már megint beírtak a tájékoztató füzetedbe magatartásból, Gabó, már megint egyest hoztál haza matematikából, Gabó, most az igazgató hívatott, hát mikor lesz már ennek vége? Az idős édesanya, Vera nehezen tűrte a sok panaszt a tizenegy éves, egyszem fiáról. Egyedül nevelte Várpalotán, a lakótelepen, ahol mindketten utáltak élni: Vera is, Gabó is. Nem volt más lehetőségük. Vera későn ment férjhez. Negyvenegy volt, amikor Gabót szülte. Hitte, hogy a későn kötött házasságok a sírig tartanak. Ehhez képest ők csak hét esztendőt bírtak ki együtt. Mesebeli szám – gondolta Vera.

Közeleg a karácsony, talán el kellene vinni a kisfiút a vásárba, elvégre ma kivételesen semmi sem volt a tájékoztató füzetében, osztálytárs sem kísérte a fiát, hogy panaszkodjon, tanár sem, szóval “átlagos” nap lehetett. Gabó levágta iskolatáskáját a sarokba, s már elő is kapta a bűvös kockáját, hogy tekergethesse. Vera örült ugyan a kockának, de még ennél is jobban szerette, ha kint, a város szélén mászkálhat a gyerekkel. Ott érezte jól magát igazán. Ott még a felhők is mások voltak, mint innen, a tömbházak közül nézve. Gabó hamar igent mondott a programra, úgyis péntek délután van. Holnap végre nincs iskola! Verát is meglepte, hogy ebéd után milyen gyorsan elkészült a fia. Rá is szólt, hogy lefelé ne kettesével szelje a lépcsőt, mert baleset lehet belőle. A fakorláton csúszkálásról legalább sikerült leszoktatnia.

A karácsonyi vásárban nem bámészkodtak sokáig, mert egyrészt minden méregdrága volt, másrészt mindketten utálták a lökdösődést és a tömeget. Gabó javasolta elsőként, hogy menjenek ki a “nagyrétre”, azaz a város határába. Vera is örömmel indult neki. Kint a felhők tűntek fel elsőként a fiúnak.

– Nézd, anya, az a felhő olyan, mint egy kínai sárkány! – kiáltotta Gabó.
– Mért éppen kínai? – kérdezett vissza Vera. A fia lelkesen magyarázta, hogy óriási szemei vannak, feltűnően hosszú és a háta “pikkelyes”. Vera ráhagyta, hogy igen, az valóban egy “kínai sárkány”.

Nem most játszották ezt először. Vera egy kislányt is felfedezett az égen három lufival, aztán egy óriási medvét, egy koboldot, majd két “vízimanót”. Gabó azon töprengett, vajon megmutatják-e a felhők, mi lesz a jövőben. Vera úgy gondolta, hogy igen. Mindig szerette a verseket, igaz, csak olvasgatni, de most beugrott neki egy sor Remenyik Zsigmondtól: “A fellegek a fenyők álmai “ . Meg is kérdezte Gabót, hogy tudta-e, hogy a fenyők is álmodnak? Gabó kaján vigyorral jelezte, hogy “most már tudja”. Aztán azt mondta az anyjának, hogy az egyik fenyő éppen akrilfestékről álmodott. Olyat szeretne kapni karácsonyra.

Hétfőn Vera bement a Művészellátóba. Méregdrága volt az akrilfesték, de azért félretetette a készletet. Este a lelkére beszélt a fiának, hogy kevesebb egyest hoz haza jövőre. Gabó megnyugtatta, hogy igyekezni fog. Kedden egy ötössel állított haza a fiú. Vera összeszedte a pénzt, kölcsönbe is kért egy keveset, majd megvette az akrilt. Akkor még senki sem gondolta, hogy a folyton izgő-mozgó, rosszcsont gyerekből mára festőművész lesz. Gabó el is mondta egy interjúban, hogy “anya felhőjátékainak” köszönheti a képeit.

„A fellegek a fenyők álmai.
Az ágak között megrekednek.
Azután futásnak erednek,
Vagy halkan suhannak odább.”
                   (Reményik Sándor)

03. Kutasi Horváth Katalin: Álomfelhőink 

Itt nőttem köztetek. Tűleveleink nem riasztották el a madarakat, nem taszították el maguktól a szeleket sem. Tobozaink ugyan néha elhagytak minket, de ki tudja, mi voltunk-e túl erőtlenek megtartani őket, vagy ők voltak-e túl gyengék már bennünk megkapaszkodni. Még az is lehet, hogy küldetésük volt, vagy egyszerűen csak elszánták magukat, és ők akartak mindenáron függetlenedni, elszakadni tőlünk…

            Bárhogy is volt, most ismét hó födi gallyainkat, megszépíti létünket, tisztára varázsolja lelkünket, betakarja, védi szúrósnak látszó ágainkat, dédelgeti vágyainkat. Büszkén viseljük a makulátlan fehér leplet, melyben van, aki első áldozónak, menyasszonynak, más előkelő grófnak, repülő altisztnek, hajóskapitánynak vagy épp orvosnak, ápolónak érzi magát. Bármivé vedlünk át a csillogó hókristályok által, csak egy icipicit illegetjük-billegetjük magunkat, nehogy elveszítsük visszanyert szüzességünket, büszkeségünket, megbecsülésünket, varázs- és gyógyerőnket.

            Ha ránk borul az éj, gyönyörű, mi előttünk feltárul: csillagok ragyognak csúcsainkon és megpihennek egy kicsit az ágaink között, misztikus fénybe vonják álomképeinket, melyek az örökkön változó felhőkben formálódnak. Rövid időre megrekednek tűleveleink közt felszálló sóhajaink, álomfelhőink, de ha megvirrad, olykor felgyorsulnak, futásnak erednek álmaink, bár néha halk lassúsággal suhannak csak odább. Ilyenkor sokáig ízlelgethetjük őket, bár néha kényszerű tanúi vagyunk annak, ahogy átalakulnak, szétfoszlanak…

        De örökkön új álmokat szövünk és vágyunk, léleksóhajainkból ébren is új felhőket formálunk. Ám fenyvesünk fölött ki tudja, még milyen fellegek tornyosulnak!

04. Mukli Ágnes: Körbezártan

Kósza felhőt kerget a kerge képzelet,
puha fodrain hunyorognak az álmok,
csendes sóhajukkal éltetnek új reggelt,
csillagos szép estén új napot sóvárgok.
Csillámait szórja arcomra, kezemre, 
hidege fagyos dér, mintha melengetne.
Kósza felhőt kerget a kerge képzelet,
letisztult akvarell a napfényes égen,
tűnődő messzi kék, hópelyhet terelget                        
havas fenyőerdőn, tiszta hófehérben.
Körbe állnak száz fenyőt a téli tájon,
álmaim vigyázzák, körbezárt világon.

05. Holéczi Zsuzsa: De jó is adni!

Gábris tanító úr lassan sétált a falu szélén, a havas fenyőkkel szegélyezett út mentén.  Téli szünet volt, diákjai javában készülődtek a karácsonyi ünnepségre, melyet a kultúrházban rendeztek. Örömmel gondolt rá, hogy ezen a délutánon milyen sok embernek fognak örömet szerezni – mivel a diákok nemcsak a szüleiket, hanem a nyugdíjasház lakóit is vendégül látják a karácsonyi ünnepségen. Amint lépdelt a hóval borított, kitaposott úton, és elnézte a fenyves fölött tornyosuló súlyos, szürke felhőket, arra gondolt: az idén már biztosan fehér karácsony lesz, és már előre örült, hogy ha megérkeznek az unokái, milyen jó lesz velük hócsatát vívni az erdei tisztáson.  Ahogy haladt a hóval borított kertek mellett, időnként megcsapta orrát a házakból kiszűrődő finom illat:  fahéj és gyömbérfelhők úsztak a légben – és ő boldogan szívta magába a karácsony illatát. A házak nagy része színes fényfüzérekkel volt díszítve: szinte mindenütt készülődtek már az ünnepre. Meg-megállva gyönyörködött a kis cserháti falu szépségében, és eszébe jutottak Reményik Sándor sorai, melyeket épp a szünidő előtt olvasott fel diákjainak: „A fellegek a fenyők álmai. Az ágak között megrekednek, azután futásnak erednek, vagy halkan suhannak tovább”.

Megszokott sétáját most a temető melletti úton, az un. „öreg soron” folytatta, ahol bizony sokkal öregesebb, kopottabb házak álltak, mint ahol az imént sétált. Ezeken a házakon látszott a szegénység, az elhagyatottság: gazdáik megöregedtek, magukra maradtak, legtöbben nem bírták már rendben tartani az egykor takaros portáikat. A tanító úr szomorúan gondolta arra, hogy itt bizony nagyon sokan magányosan, csak egy kis lámpás vagy gyertya mellett üldögélve töltik a szentestét. Akinek nincs kit várnia annak bizony inkább teher az ünnep, mint örömforrás.

Az egyik kertből halk köszöntés hallatszott, és ő a kalapját megemelve, sietve viszonozta az idős ember köszönését. Mindig szívesen állt meg beszélgetni, hiszen tudta, hogy ezek az idős emberek örülnek minden jó szónak, érdeklődésnek. Ahogy ott beszélgettek – csak úgy: kerítésen át – Sándor bácsival, aki épp a madáretetőt öltötte újra, a szomszédos kertből is motoszkálást hallott. Odanézve látta, hogy egy hétrét görnyedt öreg néni épp némi tüzelőt próbál összeszedni a fészerben, de látszott rajta, hogy már az üres szakajtót is nehéz neki megtartani reszkető kezében, nemhogy azt még gallyakkal megrakva bevinni. Sietve elbúcsúzott hát eddigi beszélgetőtársától, és jó hangosan beköszönt a nénihez, megkérdezve: tudna-e neki segíteni – de bizony válasz nem érkezett. A néni valószínűleg nagyot hallott már, vagy el sem hitte, hogy őt szólítják meg, mert fel sem nézett, hanem a nyalábjába gyűjtött gallyakkal –a szakajtót hátrahagyva – becsoszogott a házba, amelyben csak egy nagyon halvány fény: valószínűleg egyetlen gyertya pislákolt.

Sándor bácsi – aki még mindig kint időzött a madáretetőnél – elmondta a tanító úrnak, hogy szegény Rózsi néni nagyon nehezen bírja már magát, de eddig legalább nem volt egyedül, mert ott volt neki Bodri kutyája – akit viszont a napokban el kellett altatni. Sándor bácsi volt az, aki segített elhantolni, és bizony még az ő könnye is kicsordult, amikor látta, hogy siratja a néni az ő öreg jószágát.

A Gábris úr szíve összeszorult, amikor arra gondolt, milyen nehéz is az öregség annak, aki egyedül van! Úgy érzete, tennie kell valamit. Sietve folytatta sétáját, és hazaérve megkérte a feleségét: készítsen már össze egy kosárba némi süteményt, egy kis sült csirkét, meg egy kis finom puha cipót, hagy vigye el ő azt az ünnepségre menet a Rózsi néninek oda a falu végébe. Klárika nem tétovázott: a kosárba előbb egy puha, meleg, maga kötötte mellényt hajtogatott bele, arra pedig egy sor almát helyezett, amire konyharuhát terített, és arra halmozta a karácsonyi finomságokat – megtoldva pár szem naranccsal meg szaloncukorral. Gábris úr elégedetten nézegette a takaros csomagot, és közben azon gondolkodott, hogyan lehetne még nagyobb örömet szerezni a néninek? Végül eszébe jutott, hogy felhívja az egyik diákjának a szüleit: van-e még azokból a helyes kiskutyákból, amelyeket el akartak ajándékozni pár hete? Szerencséje volt: egy kutyus még nem talált gazdára. Elmesélte, hová szeretné vinni a kiskutyát, és Andris egy órán belül boldogan vezette át hozzájuk Pajtást, aki egy szép kis növendék pumi volt.

Korán esteledett, így már majdnem szürkületben ért oda a tanár úr Rózsi néni kertjéhez. Tétovázott: mi tévő legyen? Nem akarta azt, hogy a néni szabadkozzon meg hálálkodjon, ezért azt találta ki, hogy az alacsony kertkapun átemeli a kutyát, és a madzaggal – amin idáig vezette – odakötötte a kapuhoz. A kosarat, meg egy szatyorban a kutyaeledelt a kertkapu lécére akasztotta, és jó hosszasan csöngetett. Ezután elhúzódott a borostyán takarásába, és várta, hogy a néni kinyissa az öreg viskó keskeny bejárati ajtaját. Elég sok idő telt el, mire meglátta, hogy a néni rossz, öreg papucsában a hóban csoszogva odaér a kertkapuhoz, és reszketve lehajolt a kiskutyához. Hallotta, amint beszélt hozzá, nem értette, pontosan, hogy mit, de mintha korholta volna, hogy hol csavargott, milyen régen várja már, hogy hazajöjjön… mintha nem vette volna észre, hogy ez a bohókásan bukfencező és ugrándozó kis állat egy másik kutya, nem az ő Bodrija. A néni végül felegyenesedett, hogy eloldja a madzagot, és ekkor meglátta a csomagokat. Elengedte a kutyát – aki ettől őrült rohanásba kezdett az udvaron – és reszkető kézzel leemelte előbb a kosarat, majd a szatyrot is a kapuról. Lassan, botladozva becipelte az ajándékot, a tanító úr pedig elindult az ünnepségre, ahol már várták a diákjai.

Másnap ebéd után Gábris úr újra sétára indult, de most a rövidebbik úton ment az „öreg sor” felé. Hajtotta a kíváncsiság, fürkésző szemmel nézett be az elvadult, zegzugos kertbe: vajon megvan-e a kutya, őrzi-e a gazdáját? Ahogy a kerítéshez ért Bodri Pajtás kötelességtudóan megugatta, majd boldog csaholással szaladt, hogy értesítse gazdasszonyát: valaki áll a kapuban.  A kertkapun – kívülre akasztva – ott lógott a tanító úr kosara, benne pár marék dió, meg egy réges-régen beszáradt, kissé penészes baracklekvár. Rózsi néni meg akarta hálálni a jótevőnek az ajándékot – de nem talált mást, hát az ősszel az út mentén összeszedett diót, meg a kamrában őrzött lekvárt adta oda. Hályogos, öreg szeme nem látta már, hogy a lekvár vele együtt nagyon megöregedett, ő csak arra gondolt, nem adhatja vissza üresen a kosarat!

A tanító úr lopva szétnézett: látja-e valaki, hogy leakasztja Klárika kosarát a kertkapuról? Nem akarta, hogy kiderüljön a bőség-kosár titka, azt szerette volna, ha kettejük titka marad Klárikával, hogy ezen a karácsonyon kivel osztották meg ünnepi vacsorájukat. Szapora léptekkel távolodott a háztól, és már épp befordult a sarkon, amikor a vasútállomásról hazafelé tartó Sándor bácsi megállította:

– Képzelje tanító úr, mi történt! Reggel átjött hozzám a Rózsi, azt mondta, amíg aludt, csoda történt, meglátogatta egy angyal, és visszahozta a Bodrit. No, gondoltam, meghibbant a Rózsi! Szegény feje elfelejtette, hogy nem elkóborolt, hanem eltemettük a kutyáját? De Ő csak erősködött, hogy menjek, nézzem meg, ott a Bodri az udvarba, és hogy az az angyal hozott ám neki mindenfélét, még kalácsot is! Nem akartam neki hinni, azért a kertkapujáig kísértem – és láss csodát: egy fajin kis kutya tényleg ott szaladgál a mámi udvarán! Nem tudom, ki vitte oda – de nagy jót cselekedett vele, az biztos, mert ez a szegény asszony most újra élni akar. Azt mondta, ha a Bodri nem támadt volna föl, ő bizony még ezen a télen utána ment volna, de így most dolga van, nap mint nap etetnie kell ezt a kis haszontalant.

Gábris úr vidáman tért haza a sétáról, a kosarat boldogan adta át a néni ajándékával a párjának, és Klárikának bizony könny szökött a szemébe a történtek hallatán. „De jó is adni” mondta, és magához ölelte a férjét, akivel immár negyven éve jóban, rosszban együtt vannak.

06. Varga Katalin: Illatom köszöntsön

Fiatal fenyő volt. Hófödte ágain csillogtak a napsütésben.
Szeretett énekelni, szavalni. 
Közeledett Karácsony. A Szeretet ünnepe. Ennyit tudott. 
De volt egy rémítő híre is, ennek az ünnepnek. Úgy tudta, ilyenkor sok fát kivágnak. Emberek lakásába kerülve, feldíszítve pompáznak. Hogy aztán, lassú halálra ítéljék őket. 
Kidobva az ablakon, összeszáradt ágakkal vár rájuk a pusztulás.
Felnézett az égre. Angyali hangokat hallott.
Ez kicsit feledtette vele ijedségét.
 ” A fellegek a fenyők álmai.
   Az ágak között megrekednek.
   Azután futásnak erednek.
   Vagy halkan suhannak odább.”
S már hallotta is az angyal szárnyak suhogását. 
Az angyalka megsúgta neki, őt földdel együtt fogják elvinni, egy nagy autóval. Cserépbe kerül, megmaradnak a gyökerei. Tovább élhet, Karácsony után is. S, ha kertes házba kerül, tavasszal kiültetik, s dísze lesz annak a háznak.
Már meg sem ijedt, amikor meghallotta a kis traktor pöfögését.
Kedves hangokat hallott, kisgyerekek kacagtak. Örültek az ő kis karácyony fájuknak.
Óvatosan, földdel együtt tették cserépbe. S már utazott is új otthona felé-Ott minden csillogott a sok színes égőtől. 
Aztán a verandán őt is díszíteni kezdték. A csillogó üvegablakban meglátta magát, ünnepi díszben. 
Énekeltek körülötte. Ő is velük dalolt.
Érezte az ünnep áhítatát. A szeretetet. 
Érezte gyantás fenyőillatát. Néhány könnycseppet eresztve, angyalkájára gondolt. S, halkan suttogta: 
Illatom köszöntsön. Boldog Karácsonyt.

07. Czégény Nagy Erzsébet / Pendzsi: Vágyakozás

Hold-ezüst éjben
csillagokat esdekel
ezernyi fenyő