Asszociáció 34.

AZ IDÉZET, AMIRE ASSZOCIÁLUNK:

01. Klotz Mária: valami mindig közbejön

amikor vágyódom utánad, sehol sem vagy
a nagy álmom cserbenhagy
közbejön mindig valami
kár lenne szépíteni
a magány kellemetlen
az élet kegyetlen
sikít a sikertelen
szerelem

emlékfoszlányokat találtam a vágyálmok között
éjjel távoli zene szólt
hiú hamis mese volt
valami mindig közbejött
amikor reméltem, összejött
a csend szívembe költözött
lágyan muzsikált
nagyon fájt

vártam, sebesen jöjjön a hajnal
talán üzensz verses dallal
szívszorító szerelem velem
nem leltem
valami mindig közbejött
az ördög közénk költözött
kegyetlenül kínzott
maróan marcangolt

fájdalommal legbelül
vágyakozom egyedül
te nem vagy értem
nem is kértem
nem akarom hallani
közbejön mindig valami
akármi bármi
már ne jöjjön közbe
soha semmi

02. Petres Katalin: Magdi néni

/Vallomás/

            Ha lehunyom szemem, bármikor felidézem türelmes, bíztató mosolyát. Soha nem hallottuk kiabálni, mégis mindig pontosan tudtuk, mikor neheztel. Magdi néni, általános iskolai felső tagozatos osztályfőnököm és magyar tanárom örök példa előttem. Tőle kaptam az irodalom és olvasás szeretetét, talán miatta is lettem végül tollforgató.

            Történt régen még a hatodik osztályban, amikor elfelejtettem megírni egy fogalmazást. Nem kaptam büntetést, sőt lehetőséget, hogy később is beadhatom, mivel általában mindig kész volt a leckém. Annyira furdalt a lelkiismeret, hogy elhatároztam, csodálatos elbeszélést kanyarítok. A téma Toldiról szólt, hűséges szolgája viszi az elemózsiát, mire gondol miközben halad kedves gazdája felé. Nem esett nehezemre beleélnem magam, mert Magdi néni mestere volt a fogalmazás tanításának, jól előkészítette a fantáziánkat. Így hangutánzó és hangulatfestő szavakat gyűjtöttem, susogott a nádas és érzelemtől fűtött lett az öreg szolgáló minden gondolata. Annyira jól sikerült, hogy pirulva hallgattam, amikor Magdi néni felolvasta az osztálynak művemet.

– Biztosan segítettek neki otthon – szólt a végén az egyik fiú picit irigykedve.
– Nem, nincs otthon senki, aki segíthetett volna, én tudom – válaszolt Magdi néni minden kétséget elsöprő mosollyal.

            Valóban nem segíthetett otthon sem apám, sem anyám, hiszen egyszerű, kétkezi dolgozó emberekként keresték meg a család betevőjét. Kevés könyv sorakozott a polcon, olvasmányaimat a könyvtárból kölcsönöztem.  Később elkezdtem verseket „faragni”. Félve mutattam meg Magdi néninek, nagyon örült és lelkesített, noha nyílván felmérte, hogy azok egy kamaszlélek kezdeményei. Akkoriban negyven éves volt, most túl a nyolcvanon legnagyobb bánatára nem olvashat a szeme miatt.

            Százszor elhatároztam, felmegyek hozzá, felolvasok neki a megjelent verseimből, beszélgetek vele. Egyetlen lánya és férje is eltávozott már mellőle, egyedül él. Telefonon már beszéltünk, majd megyek. Valami mindig közbejön…. Igen, fontos és kikerülhetetlen események, ráadásul, tudom, hogy több órát akarok vele eltölteni, nem akarok sietni, rá akarok érni, amíg nem terhelem. Add, Istenem, hogy ne legyen késő és ne jöjjön közbe megint valami, tudom, nem halaszthatom tovább….

03. Varga Katalin: Hova sietünk?

Rohanó világban élünk. Soha, semmire nincs idő. Felőrölnek minket a napi feladatok. 
Össze vissza rohangálunk, kapkodunk. Este bezuhanunk az ágyba, 
Nap közben, s este sincs időnk egymásra. Nincsenek beszélgetések, Nincs türelmünk meghallgatni a másikat. 
Régen nem így volt. Hova tűntek azok a meghitt esti, vacsora utáni beszélgetések? Amikor meghallgattuk családtagjaink beszámolóját, napjukról?
Egyedülállóként is, nekem, nagyon hiányzik a mások rám szánt ideje. 
Mert csak rohan mindenki, majd legközelebb beszélünk, hárítással.
Baranyi Ferenc szavai jutnak eszembe. Milyen igazak ezek a sorok.
 “Valami mindig közbejön, létfontosságú semmiségek.
  Mit halasztjuk azt, mi életté tenné a létet.
  Pedig adódna még idő, kifogni az adott időn 
  Igen, adódna még idő, de valami mindig közbejön.”
 / Baranyi Ferenc /
Meg kellene állni, időt szánni egymásra. Ez pedig nem olyan nehéz…

04. Győri Nagy Attila: Még van idő

csak fogd a kezem
s milliónyi ajándék válik hamuvá,
összegyűjtött kincsek szikrázó fénye
szürkül bele környezetébe
csak nézz a szemembe
s eltörpül minden kívánság
mikor kinevetem az arany színét,
a hatalom rideg csábítását
csak ölelj át
megállva a rohanó világban,
széttörve a taposómalmok kerekeit,
nyugalmat adva a vibrálásnak
csak légy velem
hogy megtöltsük az időt
a legfontosabbal, mire érdemes
lesz újra és újra emlékezni
csak kísérj utamon
s halálos ágyamon nem búsulok,
nem siratom röpke létem
mert megkaptam amire vártam
csak figyelj rám
az utolsó pillanatig sem késő
s még ha könnyekkel is búcsúzom,
benne lesz a boldogság,

mert elmondhatom: szerettek!

05. Holéczi Zsuzsa: Az üdvözlőlap

Jó ideje már, hogy senkinek sem küldök Karácsonyra vagy Húsvétra üdvözlőlapot. Tudom, szokás és így illik, de mondd: mit ér egy ilyen jókívánság ha közben azt sem tudjuk, közöttünk van-e még az, akinek küldtük?

Apai ágról mindössze két unokatestvérem volt: Zsike, aki tőlünk viszonylag távol élt, de ha szükségünk volt egymás segítségére, mindig számíthattunk egymásra, és a húga Marika, akivel majdnem egyidősek voltunk.  Gyerekkorunkban sokat játszottunk együtt, igazság szerint jobban szerettem Zsikét mint a húgát – akit a szülei kellőképpen elkényeztettek. Talán ez a szülői bánásmód vezetett ahhoz is, hogy ő érettségi után el akart szakadni otthonról: az NDK-ba kezdett el dolgozni, ott végezte el a külkereskedelmi főiskolát, és hazatérte után egy évfolyamtársával összeházasodva Budapesten telepedett le, ott kezdett dolgozni.

 Zsike sok éven át küzdött azért, hogy gyermekük szülessen, de ezt nem adta meg nekik a sors. 43 éves volt, amikor leukémiát diagnosztizáltak nála, ami azért is volt mindhármunk számára ijesztő, mert a közös nagymamánk is ebben a betegségben halt meg, így az örökletes tényező bármelyikünknél szóba jöhetett. Több éven át kezelték, voltak jobb és rosszabb periódusai, de ő a kezeléseket mindig zokszó nélkül tűrte, és közben nemcsak a munkahelyén dolgozott, hanem állatmenhelyen is: sokat tett a gazdátlan állatokért, gyógyíttatta őket, és igyekezett nekik jó gazdát találni. Emlékszem, mikor egyszer Kecskemétre jött osztálytalálkozóra, és nálunk aludt, másnap a hétvégi házunknál meglátott egy öklömnyi elhagyatottnak látszók cirmos cicát, amit addig édesgetett magához, míg a kis jószág megbízott benne, és meg tudta fogni. Tóbiásnak nevezte el, és magával vitte Pestre, hol akkor már legalább 4 cicája és két kutyusa volt. Korábban a belvárosi lakását cserélte el Erzsébet városira, hogy helyet tudjon adni a kivert állatoknak.  Híre volt annak is a munkatársai között, hogy ő mindig a kutyás koldusnak adott pénzt, de hozzátette: ne magának vegyen rajta élelmiszert, hanem a kutyának!

Hát ilyen volt ő, és én nagyon szerettem érte. Amikor a betegség újra erőt vett rajta, a nagybeteg, Szegeden élő édesanyja hívott fel telefonon, és én meg is ígéretem neki, hogy amint lehet, meglátogatom. Akkor épp nem lehetett, mert intenzív osztályon volt, ahonnan csak két hét múlva, a kezelések után jöhetett ki, így a látogatás elmaradt. Később még beszéltünk telefonon párszor, mindig nyugtatott, hogy jól van ő, majd megerősödik, és akkor együtt megyünk kirándulni a Budai hegyekbe. Aztán ősz lett, többször terveztem, hogy meglátogatom, de mindig közbejött valami…igen mindig, úgy ahogy Baranyi Ferenc írta: „…létfontosságú semmiségek, miatta halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet…” és egyszer csak eljött a december, a karácsonyi készülődés, amikor is sietve vettem pár szép képeslapot, melyeket megcímeztem Zsikének, az anyukájának, a húgának – mindenkinek boldog, békés ünnepeket  kívánva.

És akkor január 7-én megjött a gyászjelentés: a mi Zsikénk december 17-én elhunyt, temetése egy fagyos januári délelőttön a Rákoskeresztúri temetőben volt, ahol – miközben a ravatalozótól az urnahelyig kísértük -, egy szép cirmos cica végig követett bennünket az úton. Egy pontosan olyan cirmos, mint Tóbiás, aki már hiába várta haza gondos gazdasszonyát.

Hát ezért nem írok én soha többé képeslapot! Mert mit ér a jókívánság, ha közben azt sem tudjuk: él-e, hal-e akinek küldjük? Bele se merek gondolni, mit érezhetett a nagynéném a képeslap olvasásakor, miközben élete egyik legnagyobb fájdalmát élte át: azt, hogy el kell temetnie a gyermekét.

06. Szabó Eszter Helka: Ígéret maradt

Kérted, hogy vigyem el hozzád a lányomat.
Az idő darálója egyre gyorsabban őrölt.
A mákszemek szaporodtak, a távolság maradt. 
Álmomban néha halkan megjegyzed,
hogy sohasem ismerhetted meg őt. Miért? 

07. Szabó Edit Irma: Időbilincs

Megfáradt múltam kendőbe kötve,
itt-ott szivárvány, máshol meg szürke.
Néha háborgó, olykor elsimult,
időbilincsem csomózott bugyrot.
Gondűző pezsgőt kortyoltam párat,
hófehér angyal font mosolysátrat.
Arcizmaimat derű vasalja,
idős jelenem jövő csodája.

08. Ságiné Szűcs Klára Mária: Hogyan kellene?

Az egyik oldal igazsága, azoké, akik szerint a „gondolkodás, halogatás a tett halála”. (Személyes megközelítésben)

Hallottam én is gyakran. Mondták idősek, fiatalok, tanárok, családtagok. Nem is értettem rögtön, mit akarnak ezzel. Úgy gondoltam, mindennek eljön és megvan a maga ideje. Nem az „ej ráérünk arra még” vezetett, de jobbnak láttam, lassan, megfontoltan, átgondoltan cselekedni. Volt idő, amikor ez hasznos és eredményes volt. Gyerekkoromban nem sürgetett semmi. Boldog időszak, gondtalanság, minden teher a felnőttek nyakán. Egyetlen kisleány, kisfiú sem érdemli meg, hogy elvegyék a soha vissza nem térő gyermekkorát. Abból mindenkinek csak egy van. Jól, örömben, vidámságban, boldogságban kell(ene) telnie. Persze nem mindig és nem mindenkinek adatik ez meg.

 Engem és fiú ikertestvéremet egyedül nevelt fel az édesanyám, mert apa még szinte csecsemőkorunkban meghalt. Nem jutott anyának könnyű sors, de megbirkózott vele. Ma is hálás szívvel gondolok rá, s a temetőben a sírjánál is gyakran megköszönöm. Ő nem volt halogatós, nem tehette. Dolgozott, nem ritkán több munkahelyen is, hogy mindenünk, ha szerényen is, de meglegyen. Az ő élete is segített abban, hogy kamaszodva már egyre inkább értettem, miért is nem szabad agyon meditálni kérdéseket. Kezdtem ráébredni, hogy az élet gyakran állít olyan helyzet elé, amikor gyorsan kell cselekedni, megtapasztalhattam, hogy gyakran az első gondolat a leghelyesebb. Anyának nem volt módja nagyon megállítani az időt, számára az élet, a lét értelmét két gyermekének mosolya, sikere, eredményessége jelentette, az ő boldogságuk mindennél fontosabb volt.

A másik oldal szerint, minél tovább rágódunk valamin, annál biztosabb, hogy jó megoldást választunk. (Általános megközelítésben)

A mindig mindent a legalaposabban megfontoló ember időt vesz el magától, családjától, barátaitól, feleslegesen fogyasztja az életét, mégis úgy vélekedik, hogy nem szabad csak úgy „Hübele Balázs” módjára dönteni.  Latolgat, mérlegel, előnyöket, hátrányokat elemezget, minden kérdést többször megvizsgál, körbejár. hogy a lehető legoptimálisabb megoldást válassza. Vívódik, bizonyságokat keres, de így sem biztos, hogy amit elhatározott, kiválasztott, amely úton elindult, az teremti meg számára a legjobb feltételeket. Igen, aki ezt vallja, azt nehéz meggyőzni a másik oldal igazáról. Nem fogja megérteni, hogy az idő pénz, lemaradhat más lehetőségekről, szép élményekről, megfosztja magát a boldog, nyugodt pecektől, nem gyűjt emlékeket. Időskorban már késő ráébredni arra, hogy az elvesztegettük, rosszul használtuk a nekünk kiszabott életidőnket.

Tanácsok mindenkinek

 „Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek
Miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet,
Pedig adódna még idő kifogni az adott időn,
Igen, adódna még idő, de valami mindig közbejön.” (Baranyi Ferenc)

Ezt a szép gondolatot minden embernek meg kellene ismernie, akkor talán megértené, hogy a sok felesleges rágódás, a gyakorta apróságok miatt kárba veszett idő soha nem jön vissza. Észre sem vesszük, s valóban létfontosságúnak tartott semmiségek miatt nem éljük jól az életünket. Nehezebb feladat elé helyezzük a könnyebbet, aztán a nehéz elmarad, mások véleménye miatt nem a szívünk szerint nekünk tetsző munkába fogunk, nem jól választunk hivatást, nem megyünk el egy színházba, mert az időt rabol, elhanyagoljuk a gyermekünket, mert a hivatali és házi munka fontosabb, nincs időnk a párunkkal beszélgetni, mert akkor elmarad a mosogatás, nem megyünk idejében orvoshoz, mert nem illik betegnek lenni. Sorolhatnám tovább a példákat, amelyek elveszik tőlünk a lehetőséget a boldog együttlétre, egy kellemes beszélgetésre, nívósabb életre. Pörgünk és pörgünk, gyorsan, vagy lassan döntünk, cselekszünk, mindegy is, a világ erre kényszerít minket. Megálljt sajnos gyakran már csak akkor parancsolunk magunknak, amikor késő: a gyermekünk élete tartalmatlan, a társunk elhidegül tőlünk, esetleg el is hagy, olyan betegséget szedünk össze, amit nehéz, vagy késő gyógyítani. Rosszul élünk.

Hogyan kellene? Nehéz válaszolni, mert a sors kihívásai kegyetlenek, ha nem állunk be a sorba, lemaradunk, elveszítünk lehetőségeket, s e miatt magunkat, szeretteinket fosztjuk meg a harmóniától, nyugalomtól, a szép, vagy csak szebb élettől. Rohanunk, sietünk valahová, valami szerintünk fontosabb felé. Meg kell állni! Megcsodálni egy virágot, észrevenni a változó évszakok varázsát, gyönyörködni a naplementében, megsimogatni egy gyermek buksit, néha megszorítani a párunk kezét, megölelni a barátunkat.

Meg kell állni!

09. Kutasi Horváth Katalin: Átélném a Mindent

Ha sorba lehetne
rendezni, mi fontos…
könnyebben fékezném
az idő szekerét.
Nem érezném lényegesnek
mindazt, mi hasztalan,
nem gátolná életem
a sok-sok semmiség!
Hasztalanság kátyújába
nem zökkenne létem,
nem okozna gondot
a sárral telt gödör,
átugratnák lovaim
a mélységes vermet,
s felrepülne szekerem
a mindenség szelén.
Kifognám a patásaim,
vágtassanak messze,
felszabadult nyerítésük
áradozzon rám,
utánuk szaladnék
könnyedén nevetve,
hisz átélném a Mindent,
s hogy megszűnt az idő…