AZ IDÉZET, AMIRE ASSZOCIÁLUNK:
01. Dobó Georgina: Szófoszlányok
“Valahol Európában” és még azon túl is jártam, a távoli Moszkvában, Oroszországban…Korfu szigetén, s Németországban.
Láttam matrjoskákat táncolni az éjben, a folyó partján délben.
Azok a “Moszkvaparti esték” szívemben örökké élnek, noha egy fal, egy világ választott el Minket.
300 km sok, vagy kevés, épp elég, hogy derékba törjön egy mesét.
Utaztam kies, festői tájakon mögötted a motoron Ausztriában, Horvátországban. De ott a percek már nagyon perzseltek, égettek és rettentően fájtak.
Jártam Hallstattban,
Gyökeret mégsem eresztettem idegen Földeken távol a Nagyvilágban.
Semmit nem érő Életem búja, lombja s rongya Hazámé; a bús Kárpátoké, Bratislaváé.
Mozdíthatalanná vált Létem, úszom a Laskó patakban a Reménnyel.
Várom a Csendet, óhajtom a Magányt, vágyok egy igaz Hazát.
Maradnék már végleg itt, de nyughatatlan, tomboló Szívem békéjét nem leli.
Budapest fénye rabul ejtett, Pécs szűk utcái csak Nekem, csak Rólam meséltek, csak Rólunk szóltak…még akkor is, ha nem Miattad sodort az Élet e mesés Öttornyú Városba.
Egykori konok, büszke, hallgatag Szerelmek, falvak és képek, kérlek tàvozzatok Tőlem!
Nem akarlak Titeket magammal vinni Közelgő Szebb Jövőmbe!
Hagyjatok Új Életet élnem!
02. Klotz Mária: Lélektánc
Haza ott van, ahol a bölcsőd ringott,
ahol az édesanyád anyanyelvedre tanított.
Otthon ott van, ahol szeretnek, ahova várnak,
ahol édes a szó, ahol kedvesnek találnak.
A falu temploma lelked háza,
a szentbeszédnek nagy a varázsa.
A temetőben pihennek eleid,
nyugalomra leltek kedveseid.
Egy távoli ország nem a hazád,
mindenütt idegen tekintet néz rád.
Ott sem minden arany, ami fénylik,
honvágyad lesz, lelked sebesen vérzik.
Haza ott van, ahol szüleid felneveltek,
ahol mézzé váltak az esőcseppek.
Múlt, jelen, jövő – életlánc,
ősi gyökereidből álló lélektánc.
03. Kisznyér Ibolya: Emlékkő
Elengedtem a kezed, oly régen,
múlthoz tartozol, rideg kőben,
mely őrzi szerelmem tüzét, némán,
gyűlölet sem izzik már lelkemben.
Emlékké lettél, látom régi énedet,
vénült test, s arcod barázdái közt,
felsejlik, ki a szerelem álma volt,
mit akkor szőttem, erős sziklaként.
Oly széppé varázsoltam lényed,
regények főhősei egyben, benned,
csodákban bízva, felfelé vezető utad,
emeltem, hátamra vettem terhed.
Sorsodat kerülted volna el, vágyait
méltó életnek, lejtő mégis csábított,
nem adtál magadnak más lehetőséget,
méltóságom utolsó szikrája kimentett.
Tér, forma, dimenzió megváltozott,
szerelmed elmúlt, szemünk mást lát,
erőfeszítés tékozlása, hiába való áldozat,
álmom megmaradt, örök, míg él a lét.
04. Klotz Mária: Megkapaszkodva
Gyökerek nélkül nem fejlődik növény.
Ölbe tett kézzel nem jutsz előrébb.
Keret nélkül nem mutat a festmény.
Egészség hiányában életed csak rejtély.
Rajtad múlik jelened, talán a jövőd is.
Elhiszed, hogy a múltból táplálkozik mind?
Kíméletlen a sors: gyökerek nélkül az élet csak legyint.
05. Vitos Irén: Tűnő létezés
Bárcsak egy rossz álom….
A tehetetlenség fogja vagyok, egy száguldó vonaton. Az időn.
Megálltál a múló pillanatban, de az oly bolond, gyorsan elszalad.
A lehetőség vele fut, ne maradj, haladj!
A reménnyel karöltve az esély is megy, gyere te is, kérlek! A kezem ragadd meg!
Kapaszkodom beléd, rángatlak magammal kétségbeesetten, sikolyom elvész a vonatfüttyben, könnyem az esőben.
Mozdíthatatlanul létezel, gyökeret eresztettél, kapaszkodva a jelenbe.
A jövőben is akarlak! Gyere velünk, mozdulj végre!
A lét és a nemlét határán véglegesedtél.
Maradnék, ketté szakadnék, de tovább kell haladni a kincsünkkel.
Dehogy hagylak, a részem vagy, nem mondok le rólad!
Puszta kezeimmel vájom ki tüdődből a rákot! S a jövőnkbe, ha kell, belehurcollak!
Hogy tovább lombosodjunk, évgyűrűket hagyva, ahogy terveztük.
Egymástól el nem szakadva.
06. Kutasi Horváth Katalin: Valahol
„Valahol gyökeret eresztettél,
s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
Megálltál. Véglegesedtél.
Már nem akarlak belehurcolni a jelenbe.”
(Ágai Ágnes: Emlékezlek)
Valahol. Vagy húsz éve.
Legyünk pontosak: tizennyolc.
Gyökeret eresztettél szívemben.
s onnan lombosodsz mozdíthatatlanul.
Ágadzanak emlékeink,
összefonódnak végtelen pillanataink,
kimondott és ki nem mondott érzéseink.
Megálltál, hogy megvárj.
Megálltál, hogy utolérjelek.
Megálltál, hogy meggyökerezz
bennem és a tájban.
Kiszakadtunk onnan,
s próbáltunk újra gyökeret verni,
hisz odatartozunk,
oda, ahol az a valahol van.
Időben és térben
ott véglegesedtél bennem,
s én benned.
Megálltál, mint ahogy az idő is.
Valójában ott rekedtünk.
Ott maradt egy darabka belőlünk.
Valahol, ahol a patak csörgött,
valahol, ahol a fenyves zúgott,
valahol, ahol a kövek
megbillentek lépteink alatt.
Párszor még sikerült.
Aztán nem tudtunk visszatérni.
Ám meggyökeresedett bennünk
az a valahol,
szívünkből kitéphetetlenül.
Ott lombosodik bennünk,
terebélyesedik a vágy,
hogy újra halljuk
a patakcsörgést, a szélzúgást,
s vágyjuk, hogy megbillenjen az a kő…
Nem, nem akarlak
belehurcolni a jelenbe,
hisz itt vagy.
Csak az a valahol hiányzik.
A múltat csak néha
merjük megidézni,
a jövőt csak óvatosan
merjük fürkészni.
Nagyon is élő bennünk
az a valahol.
Itt van most is bennünk,
s mivel múltunkban gyökeredzett,
a jelent is behálózza,
de markolássza is…
Nem száradhat el,
s nem fordulhat ki
gyökerestül jövőnk!
Vár az a valahol,
ahol véglegesedtünk.
07. Klotz Mária: bevésődve
ha a gyökerek elkorhadnak
kiszáradnak a növények
ha kapaszkodóidat elveszíted
céltalan lesz életed
az újat felfogod
élvezed
a régit lelkedben dédelgeted
érzed
08. Klotz Mária: Otthonról haza
Nyár eleje volt, még nem az a tikkasztó hőség, amikor a fagyi is elolvad a kezemben, de már érezni lehetett a június évszakköszöntő langyos leheletét. Lágy szellő fújdogált, a hajamat az arcomba libbentette, időnként még a szoknyámat is felfújta.
Egy zenés rendezvényre siettem a Főtérre, ahol már hangoltak a zenészek. Időnként belebőgött a csendbe a tuba öblös hangja, de a fuvola csivitelő csipogása is messziről hallatszott. Sietősre vettem lépéseimet és arra gondoltam, milyen csodálatos a világ. Szabadság, felszabadultság, élmények, nyár!
Hamarosan odaértem a nézőkkel elárasztott szabadtéri helyszínre. A rendezők felállítottak egy kis színpadot, mögötte pedig székek sorakoztak szépen egymás mellett. Szinte már alig volt üres hely, annyian összegyűltek. Egyszer csak megpillantottam Péter bácsit és feleségét, Éva nénit, akik Németországban élnek, de szokásos módon nyáron mindig hazalátogatnak. Ahogyan ők mondják: otthonról, hazajönnek.
– Csókolom, Péter bácsi! Puszi, Éva néni! – köszöntem nekik, majd melegen átöleltük egymást, sokáig csüngtünk egymás karjaiban. Csakúgy ragyogtunk az örömtől, hogy ismét találkozhattunk. Hirtelen megpillantottam az asszony szemében gyöngyöző könnyeket, majd, hogy oldjam a fájdalmas pillanatot, rákérdeztem:
– Mikor érkeztek?
– Tegnap, kedvesem! – válaszolta Péter bácsi. Egyből hozzátette: már nagyon készültünk, hogy újra hazajöhessünk.
– Beszélgetésbe elegyedtünk. Ők meséltek felnőtt unokáikról, dédunokáikról, én pedig a saját unokámról. Még képeket is mutogattak róluk. Szép, színes családi fotók kerültek elő Éva néni retiküljéből, aki büszkén magyarázta, ki mennyit változott tavaly óta. Elővettem mobiltelefonomat és én is kikerestem néhány képet, Kinga Ella büszkeségemről.
Kellemes beszélgetésünket a zenekar bevezető polkája törte meg. Mindenki elcsendesedett és élvezte a levegőbe áramló csodálatos melódiát, a többszólamúság lélekbe áradó hatását. A két idős ember nem győzte törölgetni csorgó könnyeit. Megdöbbentő látvány volt az emlékezés és öröm fájdalma az arcukon. A megtört, öreg, ráncos kezek időnként egymáshoz értek és ki tudja abban a szent pillanatban éppen milyen régi emlékre gondoltak.
Másfél órás műsort adott a fúvószenekar, igazi felemelő élményben lehetett része a hallgatóságnak. A polkák mellett keringők, tangók, lazább dzsesszes darabok is felcsendültek a napsütötte, dallamos délutánon.
A koncert végén a két kisöreggel beültünk a közelben lévő cukrászdába, ahol elnyalogattuk a finom epres fagyinkat, közben ők meséltek és meséltek… Annyit, hogy nem győztem hallgatni, de ittam minden szavukat…
– Tudod, kedvesem – mondta Éva néni – bennünket elűztek innen. Már hallottam milliószor a történetet, de az újdonság varázsával figyeltem, mit is mondd a hölgy. Így folytatta:
– Azért dobtak ki bennünket, mert német nevünk van. Semmi más bűnünk nem volt. A saját házunkat kellett itt hagynunk. Az állatokat, a bútorokat, a kertet, a virágokat. Mindent – az egész életünket! Egy batyuval vittek bennünket a vagonokba, amivel Németországba kerültünk. Szörnyű volt az út! Összezsúfolva ültünk egymás mellett, nem volt levegő, majd meg fulladtunk. Ott kint pedig először egy gyűjtőhelyre, majd idegen családokhoz kerültünk, akik magyar cigányoknak csúfoltak bennünket. Teljesen újra kellett építenünk az életünket. Éjjel-nappal keményen dolgoztunk, de megmutattuk, az új országban is boldogulunk. Nem törtek meg bennünket, erősek voltunk. Házat építettünk, most pedig már ugyanúgy élünk, mint ők.
– Milyen érzés volt, amikor először hazalátogattak? – kérdeztem.
– Az volt a legszörnyűbb – mondta Éva néni. Nagyon fájdalmas volt látni, hogy a házunkban idegenek laknak. Be sem engedtek minket. Csak álltunk a kapuban és sírtunk, sírtunk. Sajnos eléggé tönkrement azóta, az új lakók nem törődnek vele. Nem szépítgetik, mint ahogy mi tettük.
– Melyik országot tartják a hazájuknak? – tettem fel kérdésemet, de már szinte meg is bántam, hogy kiejtettem a számon.
– Tudod, kedvesem – mondta zokogva Péter bácsi –, hát csakis Magyarországot. Hiába jöttek az őseink valamikor onnan, itt találtak hazára. Itt éltek nagyszüleink, szüleink. Itt van a temetőnk, ahol őseink nyugszanak. Itt ringott a bölcsőnk, itt tanította meg édesanyánk anyanyelvünket. Most ott van az otthonunk, ahol élünk, de a hazánk, az itthon van.
– Értem… – dünnyögtem és már én is elérzékenyültem. Hát igen, ilyen az élet. Az ember nem tud elszakadni a gyökereitől. Hiába veti a sors máshova, a szíve mindig hazahúzza. Itt hevesebben dobog. Itt mindennek más illata, íze, fénye van! Itt még a nap is melegebben süt! – fejtettem ki ijedtségemben és már kérdeztem is tovább.
– Mire emlékeznek a legszívesebben a régi időkből?
– Péter bácsi rám nézett, megigazította félrecsúszott szemüvegét és sorolta: A templomra, ahol elsőáldozók voltunk. A harangszóra, amely pontban délben kondult meg. Az iskolára, ahol megtanultuk a betűvetést. A határra, ahol búzaföldjeink voltak. A lovamra, amit nem vihettem magammal. A kutyámra, amely mielőtt eltávoztunk, egész éjjel ugatott. A pékre, ahova vittük a kenyértésztát kisütni. A szomszédra, akivel együtt vágtunk disznót. A szokásokra, hagyományokra – amelyeket a mai napig tartunk. Az édesanyám esti éneklésére, napi imáira. És… és mindenre, ami itt volt… Tudod, édesem! Ezek mind az életünk részei voltak. Egy régi mondás jut eszembe, amit még az anyukám tanult az elemiben: „A gyökerek persze nem látszanak, de tudod, azok tartják a fát!”
– De jó! – lepleztem könnyeimet, de mégis kicsurogtak. Ezt már hallottam, talán egy ismeretlen görög költő írta.
– Nagyon tanulságos, fogadd meg! Ha a gyökereinket elfelejtjük, figyelmen kívül hagyjuk, mi is elveszünk. – figyelmeztetett Péter bácsi. Éva néni is bólogatott és már együtt zokogtunk mind a hárman. Fájdalmasan gyönyörű délután volt…
– Rohanva közelgett felém az este, sötét leplével testem befedte. Még az ágyban is az okos idézet járt az eszemben. Édesanyámra gondoltam, aki ugyanezt mondogatta, csak más szavakkal.
09. Varga Katalin: Gondolatok
Ezt az érzést csak egy költő tudja így megírni .
Harminc év után sem szüntem meg téged szeretni ..
Hiányod örök Papa ,mindig álmodom róla ..
Mamával együtt , ti sorsomat .látjátok sorsomat .
Hat év óta ő sincsen már, csak fentről simogat ..
Álljanak hát egy költő igaz , szavai ,emlékül .
10. Kovács Ádám Máté – Te legyél
Roskadó lelkem fája alatt
Te legyél a gyökér,
Tápláld lelkem, mint testem egy falat
Frissen felszelt kenyér.
11. Dobó Georgina: Magányba zárva
Ittrekedtem, magába zárt e falu, gyökeret eresztettem; örökre, vagy csak egy időre, de Községünk rabja lettem.
Azt hittem jó lesz a viszontlátás, a fogadtatás azonban felnőttként rosszul sikerült.
Állok egy helyben most a patak partján, s toporgok, toporzékolok, üvöltök magamban, miközben egy szebb holnapot várok, reménykedem, jobbat hoz a másnap.
Azt, hogy ez lesz-e Életem Végállomása, erre az Idő ad majd választ.
Jó lenne Veled otthonom békességben, de lehet annál is szebb Nélküled, hisz nem fogadsz be, s én ezt érzem.
Tudom, nehéz lesz Nélküled, az emberek meleg szeretete azonban hiányzik, melyet e zord vidék még nem ismer.
Nem akarom ilyen komor vidéken tengetni Létemet.
Az egykoron kedves Lány felnőtt, felcseperedett; nagyot tévedett, hogy le itt telepedett.
Ha Veled nem megy, leszek hát Nélküled, ellened, s hátat fordítok Neked, ha engeded Végzetem. Vagy Szülőhazám, Te parányi kis falucska: békélj meg velem, ne száműzz engem messze el!
Nem szeretnélek magammal vinni a Jövőmbe Téged, Titeket, kikre gyermekként oly másképpen emlékeztem.
Jelenem élni nem így képzelem!
12. Győri Nagy Attila: Most már végleg
Porhüvelyed elhagyva
a kapocsban megjelent a hiány.
Egy tágas űr kiáltott
némán a végtelenbe.
Kimondatlan szavak,
lassú könnyek,
fájdalom.
Érzéseim tanították elmém,
nyitották fel lezárt szemem.
Léted elevenebb,
támaszod erősebb lett.
Kizöldült ágak,
szilárd talaj,
remény.
Már nem kiáltom neved
világomba útitársnak.
Csak óvom, mi már a
részem, hozzám tartozó.
Megtaláltalak újra,
most már végleg,
legbelül.
Tudás talán vagy hit,
érdektelen válaszok.
Kinek köszönjem,
ki az, ki megáldott?
Szívem boldog,
nincs más
szempont.
Test nélküli jelenlétben
van, mi erősebb.
Megtartásához már
nem kezek kellenek.
Már tudom,
mennyivel
erősebb.
13. Horváth-Tóth Éva: Tiszafák
Lágyan döngicsél a park. Az ágyások roskadásig színes szirmokkal. Olykor fehér pillangók reppennek fel a kelyhekből, s ide-oda lökődnek az időnként erőteljesen mozduló szélben. A szökőkút sietősen csobog, ezüstös cseppjei fecsegve hullnak vissza markukban immár a rabul ejtett napfénnyel. A szépen felújított pad öregen belesóhajt a csendes délutánba, épp úgy, mintha csak belőlem szakadt volna fel a hang. A tiszafák gyöngéd susogással mesélnek az ágaikon pihengető rigóknak a múlt éjjeli viharról. Esőillat göndörödik felém a távolból. Szeretem. Emlékeztet az otthonomra. A száraz szikből zuhé után felpárálló föld zamatára. Érzem, különös bizsergés költözik a gyomrom tájékára. De talán nem is bizsergés az, hanem szomj. Olthatatlan szomjúság. És lehet, hogy mégsem a gyomrom tájékán érzem. Mintha a szívem lenne az, ami sajog. Annak is egy eldugott kis csücske. Talán a bal kamra legalsó szegmense lesz az. Úgy képzelem, ott lakhat a lélek. A lelkem sóvárog. Haza vágyom.
A tiszafákra pillantok. Egyik-másik kidugta gyökereit a földből. Úgy néznek ki, mintha indulnának valahova, csak még maguk sem tudják, merre, mikor, hogyan. Csak el. El innen. Érzem, amit ők éreznek. Vöröses kéreg-pikkelyeik mögött megannyi légbe kiáltott halk sóhaj rekedt évgyűrűik közt. Nem ide születtek. Nem itt eresztettek gyökeret. Nem ebből a földből itták magukba álmaikat, vágyaikat. Nem itt nyíltak első rügyeik a világra, s nem itt szívták magukba leveleiken át a napfényt, az életet. Idegen íze van a földnek, a víznek, de még a levegőnek is. Talán magasabbak, dúsabbak, netán boldogabbak lehetnének a saját helyükön. Az otthonukban. Talán nem. Itt állnak a parkban. Már 15 éve. Lombjukat dédelgetve simítja a szél, mint azoknak a fáknak, akik idehaza vannak. Leveleik közt átszitált napfény szóródik a kérges talajra, ami ugyanúgy táplálja őket, mint az idevalósiakat. Törzsük roppant erős. Elbírják a legpusztítóbb viharokat is. Mint a tegnapit.
Talán kiteljesednek mind így is. Itt is. Akármennyire is vágynak vissza teremtő földjükbe, talán már ezt is otthonuknak érzik valamelyest. Még akkor is, ha örökig feszíti gyűrűiket, és belsejüket szúként rágja az érzés, hogy idegenben vannak. S akármilyen föld ez, mégis élnek, táplálja őket is. Kapaszkodnak ebbe a számukra mindig ismeretlen földbe, mert onnan ered a jelenük. A most.
Lenézek lábaimra. Itt vagyok. A mostban. Idegenben, jöttmentként az otthonom után sóvárogva. Eredésem földjére vágyom, ahonnét elszármaztam. A sós szik roppanásaira gondolok, a szárazon zörgő susnyás duruzsolására, a cseppfolyósan bíborvörös naplementére, aminek nem állja útját semmi, sem épület, sem tornyok. Vágyom a szilajan kanyargó ménes patadobogására, ami épp úgy szól, mint a szívem ritmusa. Felrémlik, ahogy ébredés ízét szitálja ajkamra a hajnal, lágyan dalol a hajlongó nádas, csikland benne a perje, kacagva hull a meggy a fáról, és körém kunkorodik a szeretet. Mosoly költözik szívembe. Oda, a bal kamra legalsó szegmensébe, ahol talán a lélek lakik.
Tudom, mit éreznek a tiszafák a parkban. Tudom, hogy míg élnek, hazavágynak. De már azt is tudom, hogy a szeretet segít gyökeret ereszteni idegenben is. Meglóbálom lábaimat. Itt vagyok. A mostban. A jelenben vagyok. Élek. Nagyot toppantva felállok, kiegyenesedek, az ég felé nyújtóztatom karjaimat, épp, mint a fák. Lombosodom. Itt is. Így is.
14. Kovács Ádám Máté – Gyökér vagyok?
Emberek szívében
Milyen nyomot hagyok?
Szilárd törzs hitében
Csak egy gyökér vagyok?
Nem érdekel többé,
Mit mondanak rólam,
Énem válik köddé,
Ajkam most már szótlan.
Megtisztult az elmém,
Most fogsz megdöbbenni,
Mert a végeredmény:
Mindenkit szeretni.