- Gáspár Klára: Nem merülök
Azt mondtad, hogy merüljünk,
de ott lent nem találtam semmit.
Süllyedtem egyre lejjebb és lejjebb,
te addigra már nem voltál itt.
Azt gondoltad némán, kacagva,
hogy elosonsz, mikorra én feljövök.
Azóta itt a parton mindig leslek,
ha magányomba merülök.
Őrült vagyok, még mindig várom,
hogy a merülésből visszatérj.
És édes mosollyal az ajkadon,
némán boldogságot ígérj.
Ott lent számolod a másodperceket,
vajon ki bírja tovább.
Én idefentről már arra vágyom,
hogy lemehessek hozzád!
A homokóra összetört,
és ezzel most megállt az idő.
Némán hiába kiáltasz,
ha csak álmomban bújsz elő.
Őrült vagy, ha azt hiszed,
hogy követni foglak a mélybe.
Nem merülök többé veled,
nem merülök mégse.
- Keczely Gaby – A XXI. század
A XXI. század
nemrég kezdődött el csupán,
mégis észbontó az élet
sok megpróbáltatás után.
Nem gondoltuk mi még soha,
hogy előző nemzedékek
sorsára juthatunk újra.
Lebeg felettünk a végzet…
Háború van világunkban!
Az emberek újra félnek!
Nem számít sok probléma, hisz
annak örülnek, hogy élnek!
„A két néma őrült beszél,
egyik érti a másikat,
és merülünk, és beborít
egy rettenetes pillanat.”
Biztos, hogy nem azt akarjuk,
hogy őrültek diktáljanak,
és életigenlés helyett,
romlott pusztulást hozzanak.
Mi döntsük el, mit akarunk,
ne várjuk a rettenetet!
Ne hagyjuk, hogy újra győzzön
az érett józanság felett!
- Horváth-Tóth Éva: Szavak nélkül
Zárt ajkak mögött
kavarog ezernyi gondolat,
szó hátán szó – fennakad -,
talán nem is fontosak,
mégis halljuk egymást
kapillárisok lüktető zajában,
ahogy levegőt présel a tüdő
és forró sóhaj borzongat
a bőr felső rétegén
apró szőrszálakat,
nem hasogat, ami kimondatlan
pedig hogy gyűlöltelek,
amikor mondtad azt
– a fájdalmasan igazat -,
és mégis csókká szelídült a harag,
újra simogatnak a mosolyok,
mint láthatatlan ujjak,
kedvesen suttognak
a tekintetekbe szőtt fények,
szívkamráink polcán
emlék befőttek ülnek édesen,
nem szól szád, mégis értelek
akkor is, amikor nincsenek
szavak, csak az áradó pillanat,
ahol ajkad bezárja ajkamat.
4. Dobó Georgina: Mi ketten és az Olvasó
Elbeszéltünk egymás mellett, nem értettük egymást,
Csak ismertük vérünk. Te enyémet, s én tiédet,
Vagy csak hittük!
Félrebeszélsz, mégis az igazat szólod.
Elmebaj! Hogy ez vessen véget mindennek,
Min változtatni nem lehet.
Én azt gondolom, hogy te azt gondolod,
Hogy mi azt gondoljuk:
Szeretjük egymást.
De nincs így, mert te a végét kerested,
Az ürügyet, mert ez csak az volt.
Hát ennyi!
Elszomorító, bódító tudat, mely
Már nem mámorít, örök
Kudarcba mutat.
Érted-e kedves Olvasó, már csak benned
Bízom! Az én elmém elborult.
Azt hitte: örökké. Mégsem!
Kérlek, legalább Te maradj velem,
Ki falod, vagy unod e sorokat!
Ennyit szeretnék. Megteszed?
- Kutasi Horváth Katalin: Rapszodikus futam
Fura a szenvedély. Ha az igazad hiszed,
Izzó szavaiddal sajnos nem sokra viszed.
Elég, ha szemeddel beszéled el bánatod,
Különben nyelveddel magadat lejáratod.
Én sem fogok beszélni, csak tekintetemmel,
Átérezlek most is, hisz követlek lelkemmel,
Megérthetjük mi egymást még a síron túl is,
Igaz, fájdalom már társam, szeretlek úgyis.
Beborít a pillanat, elmerülünk benne,
Rettenetes hiányod, másképp is lehetne!
Ha szívem kitárom, megérezlek a napban,
Hogyha felidézlek, már nem fázom a fagyban.
Mindenhova eviszlek magányos utamon,
Végeláthatatlan rapszodikus futamom.
- Dobrosi Andrea: Merülünk, és beborít
Hogy hívják? – Demokrácia.
És önt? – Diktatúra lennék.
Valóban? De hát már az is,
szabadságunk elfeledték!
Ugyan, maga meg csak demo-,
mert hitványnak lenni gyáva,
aki képtelen rájönni,
hol van az igazság mása?
Én, a menő Diktatúra
a virágkoromat élem,
míg maga Demokrácia,
hogy is mondjam? – Túl törékeny.
- Horváth-Tóth Éva: Mámor-befőttek
Itt állok veled szemben és képtelen vagyok mozdulni. Tudtam-e arról, hogy itt leszel? Nem, nem tudtam. Csak a zsigereimben éreztem valami őrült, zabolátlan dübörgést. Olyat, amilyet vihar előtt érezhetnek a vadak. Jöttem, mert jönnöm kellett ide. Hozzád. Nézem a kunkorodó tincseiden játszó fényt. Irigylem a napsugarakat. Bárcsak én játszadozhatnék azokkal a puha loknikkal. Elképzelem, ahogy ujjbegyeim cirógatón beletúrnak hajadba és egyik ujjpercemről a másikra tekerednek a fényes szálak, míg téged meghitt borzongás jár át érintésemtől. Homlokod, akár a márvány, olyan sima és hűvös. Megcsókolnám. Szám forrón lüktetne rajta. Babér-zöld tekinteted ragyogását pár pillanatra szemhéjad mögé zárod szemérmesen. Mintha hallanád a gondolataimat. Karcsú nyakadon látom a verőér izgatott lüktetését reszketni. Fekete muszlin blúzod lágyan megremeg kebleden. Felhördül bennem a vágy, de elhallgattatom, mielőtt kitörnének belőlem a szavak. Újra szemedbe nézek. Abba a gyönyörű zöldbe. Abba, amelyben erdők madárfüttyös páráját is hallani vélem, és szinte bőrömön érzem a fák leveleinek hűvös suttogását, titkokat sejtek pillantásodban. Hagyom, hogy a szembogaradban villanó fény összefonódjon az enyémmel. Megigézve bámulom keskeny szád csalogató meggy-bordó húsát, ahogy résnyire megnyílik. Minden szenzorom várja, hogy megszólalj, és mondj valamit végre nekem. Csak szólj hozzám. Valamit. Bármit! Sután toporgok tőled egy lépésre. Ha nem szégyellném, ropogós ingem alját gyűrögetném, mint egy kisfiú a versmondó verseny zsűrije előtt. De most nincs vers, én meg már régen nem vagyok kisfiú. A zsűri pedig te magad vagy, egy személyben. Nem akarok leszerepelni előtted. Azt sem tudom, mióta állok így itt és bámulok rád megbűvölve tőled. A lényedtől. Belélegzem illatodat. Ha tehetném, a zsebembe is rejtenék belőle, hogy bármikor elővehessem. Nem szólsz végül semmit. Közelebb lépek hozzád. Megnyílt ajkadról egy riadtan vágyakozó sóhaj illan el és éppen a mellkasomra hullik. Bevallom, zavarba hoz az a tény, hogy te is akarhatsz. Azt már megszoktam, hogy én az őrültek tébolyával szeretnélek magamhoz vonni és csókolni ahol érlek, ölelni és ölelni, amíg csak lélegzem. A kezem hirtelen kontrollt vesztve mozdul és indaként fonódik derekadra. Már abba is beleborzongok, hogy megérinthetlek. Lesütöd a szemed. Nem mersz rám nézni. Így is látom arcodon kinyílni a vágy vörös rózsáját. A fekete blúz könnyű anyaga épp úgy reszket, mint te. Érzem. Érezlek. Tenyerem alatt bőröd forró bársonya lüktet. Magamhoz vonlak. Mint egy kirakós két darabja, úgy illeszkedik egymáshoz testünk. Öled ölem tökéletes párja. Tenyered úgy érkezik meg dörömbölő mellkasomra, mint ahogy szirom hull a földre. Lágyan hozzám simulsz. A testeddel. A szíved, a lelked még nem kínáltad. Mondanék valamit, de a szavak valahol út közben elakadtak és sehogy sem bírom előcsalogatni őket. Pedig annyi mindent kellene tudtodra adnom. Közelebb hajolok hozzád, és arcom a hajadba temetem. Némán felnyög bennem a vágy. Óh, hogy akarlak téged! Ott a hideg márvány homlokod előttem. Reszketve megcsókolom. Szirom könnyűségű tenyereid aprót moccannak. Mintha csak a szél lebbentette volna meg őket. Szemed babér zöldjét rám emeled. Örvénylik benne száz gondolat. Látom. Látlak. Meg foglak csókolni. Meg fogom csókolni keskeny szép szádat. Te is tudod, hogy így kell lennie. Kár minden szóért, jobb, ha rejtve maradnak. Most nem kell körénk a zaj, csak a csend. A finom blúz reszketése alatt aorta szilaj lüktetését hallom. A szenvedélyed kecsegtető édes dallama. Látom, hogy újra megnyílik ajkad. Most nem volna szabad! Meg ne szólalj, kérlek! A pillanat gyilkosa lehet bármi nesz. Számat szádra ejtem, mint izzó parazsat. Mintha felszisszennél. De csak a csók őrült lángjában elhamvadó szavak voltak azok. Sóhaj száll a magasba, és mámoros trillákat szór körénk az ölelés melege. Szád a számat, mint ragadozó az elejtett áldozat még meleg húsát, téped. Nem ismerek rád. Őrült vagy. Őrültebb, mint én magam. Azt sem bánom, hogy vér serken csókod nyomán ajkamon. Hát legyen! Már a blúzodat gombolom. Izgalom remeg ujjaimban, hogy végre érinthetnek téged, pőre valódat. Pillényi tenyered mohón hajamba túr és felnyög a kéj szád szegletén. Szinte eszemet vesztem, annyira akarlak. De valaki bekopog az iroda ajtaján. Olyan hangosan, hogy szétrebben a hév, mint riadt galambok. A csend most forró, zilált és kínos. Tagadhatatlan a lángoló arc, a dörömbölő aortapumpa, a kigombolt titkunk látható, akárki is van a túloldalon. Most nem tudom, mire gondolsz, és te sem, hogy én mire. Nem nézünk egymásra. Sietősen visszarendeződünk, szótlanul. Hogy lesz-e folytatás? Azt sem tudom. Talán még te sem. De volt pár pillanatunk, ami maga volt a leggyönyörűbb őrület. Szívkamrám polcára teszem, mint édes és vad mámor-befőttet. Talán a tiédben is az lehet.
- Gáspár Klára: Kirekesztett
Nem értem én a jelbeszédet,
így csak gondolatomba merülök.
A néma őrültek engem kirekesztettek,
és döntöttek fejem fölött.
Kéjes vigyorral az arcukon
tisztának mutatva sáros tetteket.
Egy ideig talán elhitetik,
hogy még minden jó lehet.
Ahogy merülünk egyre mélyebbre,
minket elborít a fájdalom,
de ők továbbra is rajtunk taposnak,
és egyre feljebb kapaszkodnak hátunkon.
Nekik süt odafenn a ragyogó nap,
és csodálhatják az ég kékjét.
Mi itt lenn, kirekesztettek,
vajon valaha megleljük a békét?
- Kisznyér Ibolya: Elillant varázs
A kék gyönyörű szemeid,
hidegen csillogtak, lelked
tükrét hiába mutattad,
megszédítettek szavaid.
Ki hinni akar sóváran,
megtagadja megérzését,
teste felfokozott vágyban,
lázban, másik valóságban.
Míg feladtam önmagamat,
akaratot tört alázat,
“egyik érti a másikat”,
boldog létünk egy pillanat.
A végzet szólt: már nem szeret,
az igazság bólogatott,
menekülj, ha élni akarsz,
a szó hazug, a szem igaz.