- Kristófné Vidók Margit: Egyszer talán
Lassan eszmélek, nincs tovább,
álom volt minden, szép emlék,
távolból száll egy szófoszlány,
és tudom, újra megszöknék.
Haragszom nem rád; magamra,
én bűnös lélek a legszebb
perceink küldtem pokolra,
döbbenet; most én rettegek.
Üvöltenék, de hiába
töltené be az éjt neved,
a régvolt ködös homálya
burkolja be emlékedet.
Már messze szállt a szó, a hang,
lényed zafír éjbe merült,
a végtelenben ott lappang,
egy halvány folt, hogy vétkeztünk.
Egyszer talán ráakadunk
arra, mi egykor elveszett,
csillagörvény a hajnalunk,
ahol a lélek nem felejt.
- Klotz Mária: Optikai játékszer
Farkas Ervin: Kaleidoszkóp című versének hatására
Szorítsd meg, fordítsd a játékcsövet, jól tekerd,
kukkants bele, a látványtól lelked beleremeg,
tükörmozaikok között apró ragyogó darabkák,
változatos képélmények, megváltozó vonalkák.
Forog, forog az évszak-kerék,
nincs két egyforma emberlét.
Csillogó-villogó életről gyakran éhesen álmodsz,
csúcsra felkapaszkodsz, kártyát vetsz, hánykódsz,
álomképedben gazdagság, Mammon, szórakozás,
rózsás szoknyás táncoló nők, dalolás, bolondozás.
Forog, forog a kaleidoszkóp,
nincs két egyforma horoszkóp.
Soha ne veszítsd el önmagad, legyél öntudatos,
egyszeregy életed legyen nyitott, vágy kalandos,
identitásodat hordozd, ettől maradsz autentikus,
ne feledd, a vattás égi mezőn nincs különc virtus.
Forog, forog az ikon-mix
nincs egyforma sors-mátrix.
Ne csodában higgy, találd meg, ami elkallódott,
képzelet vágy-körtáncod-tűz-szívedre hallgatott,
kis csövecskét tedd le, álljon helyre a szép világ,
Fejfád alatt, holt-sírodon nyíljon krizantém-virág.
- Kutasi Horváth Katalin: Érj el!
Nem lehetetlen a vesztem,
Én magam elhagyom egyszer
Önmagam és a fogalmam:
Merre keressem az álmom,
Hogy lehetek még világon?
Meglelem otthonom, énem,
Csökken a dőre szemérem,
Osztom a vágyam ezerrel,
Szorzom, amit kapok, érj el!
- Gáthy Emőke: „FILLÉRES EMLÉKEIM OLY DRÁGÁK NEKEM „ – Bródy János
- „ Majd megtaláljuk, ami elveszett „
Nekem nem sikeredett
Azt a kemény borítójú bordó füzetet
mely pénzestül s minden iratostul
a táskámmal saját hibámból
néhány éve végleg odalett
Semmit nem sajnáltam
De egyet még ma is siratok
Azt a bordó fedelű
tenyérnyi füzetet
Slágvortokban benne volt
az egész életem
S legfőképpen
fedelén a tanúsítvány
hogy egy köztársaság
a Magyar Köztársaság
állampolgára vagyok
Most már múlt időben
** Ismét nem lesz folyamatos
a magyar történelem
Sajnálatos
*szó szerinti
** általam módosított idézet Bertók László Sírni szeretnénk, mint az emberek c. verséből
- Szabó Eszter Helka: Virtuális valóságunk
Géped bekapcsolás után képembe tolná emlékedet.
Monitoromra direkt nem állítottam be háttérképet.
Ha élnél, mondanád, hogy rég elvesztél, drága.
Tájak találomra. Ez lett végtelen szökésem ára.
Folytonos felfedezés. Mindig csak annak éltem.
Ezért vagyok könyvtáros. Minden ez! Nem érdem.
A művekben színes, feneketlen kút a lélek mélye.
Körkörös, amit leírnak, mint egy anya méhe.
Végtelen, virtuális történetekbe gabalyodunk.
Észre sem vesszük, hogy valós élményeket irtunk.
Gépem látványt gyatrán, de érzelmet nem ad vissza.
A Nagyerdőbe mennék. Rég nem érintetlen, tiszta.
Érzem, ott lelnék újra magamra, régvolt csatangolóra.
A tölgylevél tökéletes társam. Nyelében új Föld kering.
Ereiben lüktet a levél vére. Mintha itt feküdnél megint.
Tihany tölgyfái alatt, de ma már mit számít az?
Nem hittem lélekvándorlásban. Van, mert jött tavasz.
Nem hittem örök körforgásban. Ha e tölgy el is pusztul,
a virtuális világ sok-sok jele a végtelenségig hull –
Apropó: digitális örökségedről nem gondoskodtál!
Gondolataimat az alábbiak sorok szülték:
“majd megtaláljuk, ami elveszett,
mert mindenki elveszti önmagát,
végtelenben dobogó egyszeregy,
folyamatos lesz megint a világ”
(Bertók László: Sírni szeretnénk, mint az emberek)
- Győri Nagy Attila: Önfeledt gyermekkor
Gyermekként sétáltam az erdőben,
ma a kullancsok az első gondolatom,
nem féltettem a ruhámat a nedves fűben,
testem szabadon mozoghatott.
Rugdostam a köveket, tapostam a sarat,
cipőm ára nem foglalkoztatott.
A fal épül szilárdan, egyre stabilabb,
a sok kőműves mind habarcsot hozott.
Nekem pedig muszáj vésőt vennem,
átütött résein levegőhöz jussak,
hogy romboljam, darabokra verjem,
kötöttségek nélkül újra fussak.
Önfeledt idők, béklyók nélkül.
Könnyen vesznek a dolgok,
s idő kell, mire feltűnik.
Visszakapni örök munka,
csak a halállal szűnik.
De én küzdök végtelen,
a visszacsalt mosolyokat átélni,
apróbb sikerek erőt adnak,
a pillanatokért megéri.
Örök körfogásban hiszek,
visszatér, mi elveszett.
Aggastyán gyermekként
csak fogd meg a kezem.
Önfeledt idők, béklyók nélkül.
- Horváth-Tóth Éva: Körforgás
Majd ha nyár lesz, hűs lomb alá ültök,
hallgatjátok mint susog csendesen,
ágak közt a könnyű szellő zörög,
dúdolva simogatja lelketek,
arcotokra csókként hull le róla
a leveleken ücsörgő napfény,
a gyümölcsök nektáros illata
ölel titeket, s szívetekig ér,
majd érzitek, hogy ott a lomb alatt
melengető, akár az anyaméh,
hogy csendesen, susogva visszaad
valamit, ’mi odalett réges-rég,
majd nézzetek fel a halk lombon át,
én ott leszek nektek azon a fán.
- Buday Anikó: Ki voltam s kivé lettem
Sóhajtva könnyezem a múltat,
keresem, hol hagytam el az éveket,
szedném újra össze, de már nem lehet,
a múlt vitte magával elhasznált életemet.
Mi elmúlt, végleg elveszett,
csak az emlék marad, apró részletek.
Keresem önmagam, ki voltam, s kivé lettem,
volt e értelme, hogy megszülettem?
Sóhajtva könnyezem a múltat kutatva,
mikor lelkem szól csendesen súgva,
ne keresd, hisz mindig önmagad voltál,
hol fiatal lány, kire még sok csoda vár.
Hol érett meglett nő, gyermekeket nevelő,
s lassan rá jössz, hogy ez mind te vagy,
nem kell keresned önmagad, – rájövök, mily igaz!
Mosolygok, már nem könnyezem a múltat,
megtaláltam magamat.
- Dobrosi Andrea: Az én egyszeregyem
Boldognak lenni megtiszteltetés,
magam tisztelem meg magamat,
de ha közben csatlakoznál hozzám,
nem lennél bennem növő daganat.
És ha csatlakoztál, fontos lennél,
kire mindig nagyon vigyázni kell,
hiszen nekem boldogságot adtál,
tiszta szívből, nem csak akármivel.
Viszont most mégis nő a daganat,
sőt minden semmi rajtam mitesszer,
valahogy csupa rongy a boldogság,
lázad, ha díszmagyart viselni kell.
De legalább tudom, nem veszhet el,
mert egyedül én öltöztethetem,
akár lehet egy fess matektanár –
egyszeregyben örök egyenletem.
- Jószay Magdolna: Zavaros világ
Néha már nem találom magam,
annyira zavaros mindenhol minden,
ezt gondolom, máskor meg amazt hiszem,
hogy változott meg az egész, nem értem…
Nehezen térülhet el hitem,
aki erőltetné, az nálam hiteltelen,
de valami hiányzik, nincs meg,
elveszett, pedig folyton keresem.
Én bízom, hogy egyszer minden agy
minden sejtje helyére kerül,
s talán egyszer a világ összes szörnyűsége
eltűnik, helyükre béke ül.
S “majd megtaláljuk, ami elveszett,
mert mindenki elveszti önmagát,
végtelenben dobogó egyszeregy,
folyamatos lesz megint a világ”.
Adaptáció Bertók László: Sírni szeretnénk, mint az emberek c. verséből
- Keczely Gaby: Időben, térben
Keresem újra, ami elveszett,
de nem találom, hiába minden!
Nem jön vissza, várom, de nem lelem!
…És folyamatos lesz a végtelen!
Időben s térben reménykedhetünk,
hogy lesz újra pozitív változás.
Hiszen, ha nincs ilyen, mit kezdhetünk?
Hogyan lesz a mély lelki számadás?
Depresszióssá válik életünk?
Sírunk csak s keressük önmagunk?
Múltakat visszafelé pergetünk?
Inkább jelezd, hogy mégis itt vagyunk!
Földünk kitárja megint kapuit.
Szólj hát kedves! Ugye még talán lehet
gyarló létünket újrakezdeni?
Mert ember vagy te is s nagyon szeretsz!
- Gáspár Klára: Nem leled meg magad
Egy érzés, hatalmába kerített
csak tehetetlenül tűrsz.
Azután keresed, ami elveszett,
de nem leled,
nem leled meg magad.
Nem találod önmagad,
és rád telepedett a rettegés,
A külvilág tőled elszakadt,
és nem leled,
nem leled meg magad.
Vágyaidat porig alázod
magad teremtette börtönödben.
Elszállt minden bátorságod,
és nem leled,
nem leled meg magad.
Újra fel kell élesztened a lángot,
hogy megtaláld ki voltál egyszer.
Felforgatod érte a világod,
de nem leled,
nem leled meg magad.
E káoszban lelked csak sínylődik,
és szíved sem tudja az utat.
A gonoszság mindig ismétlődik,
és te nem leled,
nem leled meg magad.
- Kisznyér Ibolya: Érlelődés
Értelmet keres az ember, életében,
halandósága kárpótlását, féltében,
ám hiába ismer bölcs igazságokat,
meg kell érnie rá, hogy értse azokat.
A tudás útja az átélt tapasztalat,
enyhít föld és ég, mégis ő tépi gondját,
döntései nyitnak újabb ösvényeket,
önismeret látja elől a köveket.
Megéli mélységnek pokoli izzását,
majd a magasság szédítő szabadságát,
érzi, azonosítja ősei kódját,
nem tudja mégsem elmondani lét titkát.