- Kisznyér Ibolya: Elrontott számvetés
A számvetés, mint egy vidámpark emléke,
a hullámvasút sikít, visít, fel és le,
a félelem kapaszkodik a lejtőn bátran,
az emelkedőn a remény kitartóan.
Ismerős dolog, érzéseim ilyenek,
kötött útvonal, ősök járta ösvények,
tévutak, hisz sehová sem vezethettek,
elkésett, szánó-bánó felismerések.
Vattacukor, törökméz, más semmiségek,
hiányt betöltő bátortalan hívságok,
zsákbamacska, mint az ostoba döntések,
torz tükrök, mit mások szemei látnak.
Álmomban követ hűséges angyalom,
oly lassan változom, mintha időm
lenne végtelen, sehol sem találom
békém,tán oka elégedetlenségem.
Néha vitatkozom az éggel, mint pimasz,
ha az eleve elrendelés az, az igaz,
miért szenved az ember értelmetlen,
“oktalan”, mit vak erő kénye dobál”.
Szamárnak láttat álomképben válaszul,
nézd újra át, hiszen akaratod szabad,
emlékezz, mit gondoltál, mi volt rég szavad,
azt kaptad csupán, mit te magad teremtettél.
- Jószay Magdolna: Bár volnék…
Egyszeriek vagyunk.
Egyediek, jók vagy rosszak,
a fehér és fekete között
ezerféle színárnyalat.
Gondolataim leginkább súlyosak.
Akkor is, ha másnak nem nyújtanak
mást, mint összekuszált, zagyva álmokat,
s csak lerázandó törmeléket adnak.
Nem akarom, hogy oka legyek bárminek.
Okozója, felelőse sem…
csak Egy lehessek a Sokból,
s te így találj rám, végy észre engem!
“Bár volnék oktalan porszem,
számolatlan parány a Sokban,
mit vak erő kénye dobál”, mégis hihetném,
hogy elsimítod összegyűrt lelkem.
- Vitos Irén: Csillanás
a sivatag tengerén
egy parányi homokszem
én vagyok
olykor a szél tenyerén utazom
máskor a világ szemébe szór
az unalom
jelentéktelenségem mégis
könnyeket karcol
mikor fénytelen álmokkal
s viharral alszol
ha forróságom szomjazod
a legdrágább türelmed adva
a sivatagot is átválogatod
hogy rám találj
az leszek én
aki a dűnék völgyén
a Nap aranyhaján csüngve
mint Dél-tenger gyöngye
csillanok
hogy észrevedd
hol vagyok.
- Gáspár Klára: Nem kell!
(petíció Sophie-nak)
Bár a viharos szél felkorbácsolja a habot,
a dagály egyre támad,
de én mégsem leszek kiszolgáltatott!
Nem leszek egy a sok közül,
ki beáll a sorba,
és mások kénye szerint üdvözül.
Arctalan emberként élhetnék bárhol,
de azt nem hagyhatom,
hogy bármely erő megfosszon álmomtól.
Nem kell az irgalom rózsaszín füstje!
De még inkább nem kell
egy amputált elme!
- Szabó Eszter Helka: Futóhomok
Önmaga elől menekülő futóhomok
Ez hát ő, Stella, élete végéig rohan
Még az erőket sem érti, akik űzik
Bár lenne olyankor abszolút oktalan
Ha homokhegy tornyosul előtte és eltakarja
Ahonnan a nyílt vízre még kiláthatna
Hullámzó homokon nincs egyenes horizont
Tőle reményt rabolnak, őt szelek fosztogatják
Sok homokszem dűnévé áll össze kész iszony
Őt ne dobálja a szél oktalan buckába
Ő megkötné az akácot ne kergessék el
A gyökerek közt még önmagát is meglelheti
- Kutasi Horváth Katalin: A vége: bukás
(Tanner Ilonának)
Hisz porszemek vagyunk mind,
S porladnak emlékeink,
A világ is csak port hint
Szemünkbe, s érdemeink
Futóhomokként végzik,
S mind számolatlan parány –
Halványan talán rémlik –,
De sorsuk örök magány .
Részese vagy a Soknak,
S bár számon tartanának,
Semmibe vesznek, s dobnak,
Kényükre játszanának
A végletekig velünk.
Így minek is a tudás,
Hisz elvakítja szemünk,
S a vége úgyis bukás!
- Horváth-Tóth Éva: Porszemek
Innen lentről parányi fényes
porszemek a csillagok
a menny ében tengerében,
sodródni látszanak, mint holt
levelek ősszel a szélben,
ide-oda leng pisla villanásuk,
rendezetlen gyöngyöknek
tűnnek, amit szétszórt Isten.
Hogy jókedvében, vagy véletlen…?
Esténként, mikor nézem őket,
arra gondolok, hogy valójában
a porszem én magam vagyok,
és ahogy pitypang pelyhét
viszi a kósza nyári szél,
úgy kerengek én is az idő
végtelennek hitt viharában,
míg szélcsend nem lesz…
akkor majd porszemmé leszek
magam is Isten tenyerében.
- Gáspár Klára: A név kötelez
Ilona
lehet porszem
a sokaságban, mert
ő csak a Költő nője,
de
Sophie
nem teheti
ezt meg, hisz’
ő lett a Nők költője.
- Holécziné Tóth Zsuzsa: Ezer igent, és ezer nemet
Egy igazi költőóriás mellett, vajon
a társnak mennyi babér termett?
Lehet híres és mégis jó társ?
Feleség, anya és alkotótárs.
Kritizál, megró, de mindenben segét.
Kedvét nem szegi, hisz’ oly sokat kibírt.
Mikor egymás mellé sodorta őket az élet,
Mindketten nagyon zaklatott életet éltek.
Bár Babits próbálta őt szponzorálni,
a feleség szerepből nem tudott kitörni.
Tanner Ilona avagy Török Sophie?
Maga sem tudott sokszor dönteni.
„Bár volnék oktalan porszem, számolatlan
parány a Sokban,
mit vak erő kénye dobál:
vak és céltalan erő…”*
Saját gyermekük sohasem született,
de sajátjukként neveltek egy gyermeket.
Amikor ez véletlenül kiderült,
a sors kegyetlen: lányuk elhidegült.
Túlélte párját, viselte magányát.
Egyedül küzdött éveken át,
magában kereste ő a hibát,
nem maradt mellette csak egy barát.
*részlet Török Sophie verséből